Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 12. szám - Krasznahorkai László: El Bogdanovich-tól (próza)
KRASZNAHORKAI LÁSZLÓ El Bogdanovich-tól halálnovbllák; Tisztáiban vagyunk azzal, hogy sorsunk azonnal megpecsételődne, ha bárki a járókelők közül egy semmitmondó pillantáson túl mélyebben nézne a szemünk közé, mégis, beteljesedvén a gyermekkori átok, ezek az oktalan mozdulatok, ez a sok zavart félrenézés, ez a két léhorgaszfott fej még azokban is gyanút kelthet, akiknek talán föl sem tűnne másként ez a két siető alak, pedig éppen elég, hogy sápadtságunk amúgy is valami megkülönböztető fényt jelent rajtunk, fényt, amely elárulhat bármelyik perében, mintha még a bőrünk sem lenne képes arra, hogy eléálljon, csupán arra, hogy átengedje és elviselje önmagán ezt a bűntudat kékjével felitatott, gyászos hajnali világosságot, pontosan azt a pokoli fényt, amit kerestünk magunknak, valamennyien. A fiatalember, sorsom riasztó fordulatának e szerencsétlen hőse, mögöttem jön, kezeit, ahelyett, hogy szabadon lengetné, mereven szorítja az oldalához — akár egy betört baka, aki a vigyázz-állást akkor sem adja föl, ha elhangzott már az ideiglenes „oszolj!”, hiszen tudja, e két szó váltakozó pengése a szomorú, kegyetlen, magára hagyott parancsosztó egyetlen öröme; lépted hangtalanok, járása nehézkes, borostás arca azé már, aki képtelen az árnyékból kihajolni. Szótlanok vagyunk, s ez kettőnk természetes állapota, aláaknázott híd gyöt- relmes terepszínekkel, maga is a büntetés része: hiszen a legkevésbé egymásnak tudnánk elmondani, mivégre is szakadtunk le arról a menetről, amelynek most minden rezdülése veszély és fenyegetés, amiként azt is nehéz lenne megosztanunk, hogy tudjuk: a városiból — noha ezt kellene tennünk — nem jutunk ki, és aligha enyhíthetünk e kényszerű némaságon, mert nemhogy a szavaink, de már a mozdulatunk, a tekintetünk elárulja, kik is vagyunk voltaképpen, mint a tolvajt, aki az alvó gazdát épp nesztelenségével -riasztja föd. Hogy a közös hang valóban helyénvaló-e, s hogy van-e egyáltalán mit mondani, nem tudom, mert nem értek semmit, és nem vagyok bizonyos semmiben; akadálytalanul jutottam idáig, anélkül, hogy sejthetném, hol vagyok most, magyarázatot kellene keresnem, de sehogyan sem sikerül, arra: miképpen történhetett meg, hogy érett fejjel hagytam kicsúszni a talpam alól a földet, s mindezt szinte néhány perc alatt, mint afféle összezavarodott tacskó, aki egyetlen pillanatnyi benyomás hatása alatt gyökeresen változtatni akar az életén. Márpedig az igazat megvallva, nem egyszerűen „kicsúszott” a talpam alól, hanem váratlanul beomlott alattam a föld, amikor néhány órával ezelőtt egy visszataszító éjszakai mulatságon — ahová voltaképpen véletlenül, egy kollégám jóvoltából kerültem, aki csupán egy görbe estét ígért —, a leplezetlenül kitakart mellű, részegen hentergő fiatal lányok nyomasztó fásultságától lesújtva, s szinte megalázottan mindattól, amit az» "lbutult arcok, a kifejezéstelen tekintetek, a piszkos combok és alsóneműk szegénysége jelent, 1263
