Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 8. szám - Száraz György: A tábornok XVII. (életrajzi esszé)

dúlnak az őrizetlenül maradt demarkációs vonalról, ő Budapest ellen vezeti csapatait és megdönti a tanácskormányt. A románoknak viszont ez a megoldás csöppet sem tetszett: attól tartottak, hogy egy „érdemdús” ellenforradalmi rezsimmel szemben az antant korlátozná a szabadságukat. Az ezredesnek most már csak két lehetősége van: harcol tovább, együtt a gyűlölt „vörösökkel”, vagy leteszi a fegyvert.

A romáin hadvezetőség, felbuzdulva a gyors sikereken — s nyilván számítva az immár egyetlen intakt erő, a székelyek „semlegességére” — úgy dönt, hogy folytatja a hadműveleteket „a Tiszától keletre harcoló ellenséges erők teljes megsemmisítéséig”. A magyar hadvezetés helyzete csaknem kilátástalan. A sebtében felállított új zászlóaljakat a szükséghelyzetben egyenként dobják ki g frontra — ekkor mennek Debrecen alá az osztrák internacionalisták is —, s azok ott többnyire fel is morzsolódnak. Stromfeld ennek ellenére sem szánja rá magát a Tiszántúl kiürítésére: abban reménykedik, hogy Debrecen és Nyíregyháza térségében összpontosított erőkkel képes lesz ellentámadást indítani.

Április 22-én indul a román offenzíva második szakasza. 23-án már elesik Debrecen, 24-én Gyula. 25-én Stromfeld elrendeli a visszavonulást; Kratochvil- nek utasítást küld: vonuljon ki a Nyírségből, és Rakamaznál átkelve a Tiszán, csatlakozzék a Vörös Hadsereg balszárnyához. Másnap, 26-án az ezredes Demecser községben aláírja a székely hadosztály fegyverletételét.

Érdemes felidézni, mit mond erről később maga Kratochvil, önmagát egyes szám harmadik személyben említve: „Súlyos és felelősségteljes órák nehezedtek ekkor a székely hadosztály parancsnokára ... Nyilvánvaló volt, hogy hűtlenné válik ellenforradalmi, tehát nemzeti érzéséhez, ha csakugyan átkel a Tiszán és csatlakozik a vörösökhöz, mert ezzel Kun Béla uralmát erősíti és hosszabbítja meg. De emellett kiszolgáltatta volna az eddig hűségesen és becsületesen harcoló székely hadosztályt. . . Egy percig sem lehetett kétséges, hogy mihelyt a székely hadosztály szervezetileg is csatlakozik a Tiszánál álló toborzott vörös hadsereghez, a kommunisták mindent elkövetnek, hogy felbomlasszák ezt az utolsó harcképes és igazán magyar seregtestet...” Alább hozzáteszi, hogy „a bolsevizmus elvesztette az egyetlen hadműveletekre alkalmas katonai alakulatot”, tehát a demecseri fegyverletétellel „kezdődött meg a magyarországi bolsevizmus végórája”.

Kratochvil — akit egyébként a románok haditörvényszék elé állítanak a „román állam biztonsága elleni bűntett” vádjával — kétszeresen nem mond igazat. Elhallgatja, hogy hadosztályának csak 5000 embere tette le a fegyvert, mert a Debrecen, Szolnok, Tiszofüred felé visszavonult alakulatok megtagadják parancsát és folytatják a harcot, ök tartják majd a tiszafüredi hídfőt, „felbomlasztás” helyett újjászervezik egységeiket, s mint 2. vörös dandár — más néven: székely dandár — vesznek részt mind a felvidéki, mind a tiszai offenzívában. A Vörös Hadsereg pedig majd csak ezután szerveződik valójában, s ezután aratja győzelmeit annak a Stromfeld ezredesnek irányításával, aki „nemzeti” ugyan, de nem ellenforradalmár — tehát majd magyar bíróság előtt felel a „bűneiért”.

Április 27-én megmozdul északon a csehszlovák hadsereg, ugyanakkor francia csapatok szállják meg Makót, Hódmezővásárhelyt. Stromfeld ezen a napon elrendeli a Tiszántúl teljes kiürítését. 28-án a csehek Csap és Munkács között megteremtik az összeköttetést a románokkal, 30-án már Sátoraljaújhe