Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 9. szám - Száraz György: A tábornok XVIII. (életrajzi esszé)
Mivel anyám falujáról van szó, a történetet ki tudom egészíteni az ő személyes emlékeivel: „A parasztoknak nem tetszett, hogy a direktórium tagjai mind ,cucilisták’, azt mondták, nekünk az nem kell, mi Kossuth-pártiaík vagyunk! Hús nem volt, a boltiban csak kukoricalisztet, gerslit árultak, bor nélkül mentek a lakodalmak a szesztilalom miatt. A paraszt nemigen tudta, mi az, hogy proletár, az neki valami piszkos, ronda ember volt, az öcsémet, amikor hazajött Csepelről, az anyánk összeszidta: már hogy lönnél te proletár, gyerököm!... Tóth Lajos keresztapám így magyarázta a kommünt: nem kell az a magyarnak, szemét, utcarongya lesz a nőkből, pedig nekem is van két lányom ... 18-án már jövö- gettek titokban Soltról a MOVE-tagok)hoz, azt is beszélték, hogy Patajon a vörösök vérfürdőt rendeztek. 19-én napos idő volt, de olyan őszies, hűvös. Jöttek a Soltiak, szekerekkel, aztán a kisbíiró, egy obsitos vén huszár, aki dob helyett mindig trombitával jelzett, végigjárta a falut, hogy vége a vörösuralomnak. Húszadikán egy csomó ember kiment árkot ásni a határiba, hogy ne tudjanak bejönni a páncélautók. Belebotlottak egy vörös járőrbe, Jenei Jancsi rájuk lőtt, azok meg vissza, ottmaradt, a többiek meg ész nélkül futottak vissza a faluba. Jenei, szegény, egy ötholdas sánta gazdaemiber gyereke, olyan haibari volt, ordítozva beszélt, az utcán mindenkire rákiabált, kicsit bolondnak tartották, katonának is csak a háború végén Vitték el... A gyűlés tényleg úgy volt, a téren gyülekezett a nép, jöttek a páncélautók, a levegőibe lőttek gépfegyverrel, a gesztenyefákról csak úgy pergett a levél, az emberek futottak, a föld tele volt aztán az elrúgott bőrpapu csókkal. A MOVE-tagokat faggatta sorra Szamuely, Tóth Lajos keresztapámat is behívták, amíg a sorára Várt, hazaszökött és azt mondta a feleségének: Anyjuk, adj tiszta gatyát, lehet, hogy fölakasztanak . .. Jártak aztán a rekvirálók is, zsírt, szalonnát követeltek, én mondtam, hogy az öcsém vöröskatona, kint van a fronton, az egyik bőrsapkás megkérdezte, milyen szakmája van, mondtam, hogy vasas, erre azt felelte, ő is az, és már mentek is, maguktól nem kell semmi, elég áldozatot hoztak ...” Persze, nem mindenütt tarkították vígjátéki elemek az eseményeket. Ahol keményebb volt az ellenforradalom, ott a megtorlás sem maradt vértelen. Később majd a köztudatban a kép hallatlanul leegyszerűsödik: voltak a terrort ellenző, ellene küzdő — és személyükben is fenyegetett — szociáldemokraták, és voltak a terrort helyeslő és csináló kommunisták; a furcsa az, hogy az utólagos szimplifikáció voltaképpen mindenkinek megfelelt: az emigráns szocialistáknak, akik a nyugati testvérpértok előtt igazolták eképpen a maguk „tisztaságát”; az itthoni szociáldemokratáknak, akik az elhatárolással a legalitást biztosították; az ellenforradalmi rendszernek viszont jól jött ez az elhatárolás, a munkásmozgalom megosztása szempontjából. Végül az emigráns kommunista vezetők egy része így vélte nyomatékosítani a szociáldemokrata árulést és a maga elvi szilárdságát, A leegyszerűsített kép pedig átör'öklődött az utókorra is. A szociáldemokraták közül egyesek — például Kunfi — humanitárius meggondolásból is ellenezték a terrort, de sokan egyszerűen Kun Béla „magán- hadseregének” tekintették a Cserny-különítményt, s nemcsak a hatalmi egyensúlyt féltették, de a maguk személyi biztonságát is. És nem volt egység e kérdésben a kommunisták között sem. Lengyel József szellemes meghatározása szerint Korvin Ottó a terrort szükséges rossznak tartotta, Csemy szükséges jónak, Szamuely egyszerűen szükségesnek. És voltak, akilk borzadtak tőle, szükségtelen rossznak tekintették. Nemcsak Kunfi volt „széplélek”, de Sinkó Ervin és más kommunisták is, s ez együtt járt az akkori naív messianizmussal, amely átitatta a kor eszmeiségét. 791
