Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 3. szám - Száraz György: A tábornok XII. (életrajzi esszé)

időket. De itt sem volt egységes a kép: míg a „csepeli bárók”, Weiss Manfréd családja mereven elzárkózott, addig Chorin Ferenc, a Gyáriparosok Országos Szövetségének elnöke elég hamar megtalálta a hangot Horthyval — a kártya- asztal mellett.

Nem lelkesedett a fajvédelemért a tisztikar idegen származású — és a dinasztiához ezért is fokozottan kötődő — része sem. De még a magyarokat is elkeserítette a „széles keret” — itt: az egykori birodalmi hadsereg — hiánya. Igen sok tiszt érezhette hátrányban magát a „szegedi klikkel” szemben, s nem volt kevés azoknak száma sem, akik IV. Károly szolgálatában kívántak „vezekelni” a darutollas társak szemében főbenjáró „bűnükért”, hogy 19-ben „szolgálták a vörösöket”. A magas rangúak egy részének pedig nemcsak dinasztikus érzelmeit, de hiúságát is sértette a „lovastengerész” — és még inkább „kapitányocskái” — „szemtelen feltolakodása”.

A legitimizmusnak volt bizonyos tömegbázisa is. Közvetlenül vagy áttételeken — alsó papságon, csapattiszteken — keresztül hatni tudott nemcsak az arisztokráciát majmoló dzsentri és áldzsentri középosztály, a vallásos vagy liberális polgárság és kispolgárság, a fegyveres testületek tagjainak egy részére, de a hívő katolikus munkás- és paraszt tömegekre is. És noha a szabad királyválasztó tábor „kemény magvát” valóban a Horthy körül csoportosuló tisztek, a titkos és nem titkos fajvédő társaságok, „nemzetvédelmi egyesületek” alkották — a nemzetieskedők mellett ide tömörültek a „rebellis” kossuthi és protestáns hagyományok őrzői, a „paraszti megváltás” hívei is — együtt az „úri és magyar fajiság” apostolaival. A legitimista gondolkodásban — már szinte akaratlanul — ott kísért a régi udvari politika fantom-'hagyománya: szociális és nemzetiségi feszültségek kihasználásával vetni gátat a nemzeti törekvések elé; az ellentábor pedig ugyancsak a régi recept szerint vegyít össze faji és osztálygőgöt kuruc hagyománnyal és nemzeti érdekekkel.

Végső soron mindkét tábor — burkoltabban, Habsburg-jogar alatt, vagy nyíltan, „nemzeti királyságot” követelve — ugyanazt a maximalista, irreális végcélt tűzte maga elé: a történelmi országtest és ezen belül a magyar szup- remácia visszaállítását. Stromfeld Aurél, az 1919-es hadsereg vezérkari főnöke, aki az első királypuccs után, 1921 augusztusában kormányzói kegyelemmel szabadul börtönéből, s akit Andrássy gróf — nyilván nemcsak hadvezéri képességei, de nevének a munkásságra gyakorolt hatása miatt is — tüstént meg akar nyerni a legitimista puccs katonai vezetőjéül, pontosan látja a valóságot. Második fogsága idején, 1923-ban ezeket írja naplójában: „... a világesemények soha nem látott gyorsasággal haladnak. Mintha a világháború az események korszakát nyitotta volna meg, mely erő most elszabadulva, mindenből, ami volt, gúnyt űz és ugyanúgy, mint a villamosság vezet a többi gyorsaságok felett, az események is ily gyorsaságot vesznek fel... egy teljes gyorsasággal száguldó vonaton áll a mozdonyvezető és nem előre, az útra néz, hogy idejekorán fékezzen, ha szükséges, hogy a vágány veszedelmes kanyarjait időben észrevegye, hanem hátranéz egy távoli vidékre, amely már rég elhagyott és mindinkább visszamarad. E mozdonynak ki kell siklania, és elsősorban a vezetőnek kell szétzúzódnia.”

Ez nem dodonai jóslat; logikus következtetés az időben rejtező 1944-re.

A trónkérdés persze eléggé bonyolult, és — mai szemmel nézve — nem nélkülözi a komikus elemeket sem. Hiszen léteztek a legkülönbözőbb kalandos tervek és kombinációk: délszláv—magyar, román—magyar perszonálunió, angol főnemes meghívása a trónra stb. Ott volt Habsburg József, a „magyar

250