Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 3. szám - Tandori Dezső: Tanulmány I., Tanulmány II. (versek)
TANDORI DEZSŐ Tanulmány -1. Most két veresei foglalkozom. Azzal, 'hogy „ő” úgy kínlódik, hogy „felvegye fejét egy pillanatra” még, a felhőket szólítja meg, örök búcsút akar venni (milyen szép szóismétlés) tőlük. Kik fölötte várakoznak. Bársony erdőnek, az ifjúság nászágyainak nevezi őket, angyaltiporta szőnyegeknek; és mindezt oly szépséges tagolással. (Feljegyzem: „Ahogy soha ki nem számítható ritmusban következik valami újább közlés róluk. ..”) De hát kik ők? Festmények, égi múzeum, mondja róluk még, és hogy színház, és hogy világtörténelem. Mindezen fogalmaknak egyrészt semmi köze az én hasonló fogalmaimhoz, másrész viszont épp ezeket idézik, gyerekkoromból. Ám ő meg is mondja: „szabadság, emlék, gyermekábránd”; ezek is a felhők. Ünneplő tribünök, mondja, és „megváltást borító kárpitok”. Hát van megváltás, van, ezt képzeli! Vajon...! S hogy „ártatlan rózsás megyék” volnának. Boldogságos bandérium, így zengett meg a jelölés lehetőségét. Néma1 „hymnusok” (még milyen régiesen írt; pedig itt van, itt a mában); és mi a ma? felhőnyi-e egyáltalán minidig? nélküle, ki a felhőkről azt mondta: „a magas jövők zenéznek” bennük, nélküle a jelen volna-e annyi is? lett volna-e? S mégis, íme, hiába kérte a felhőket, hogy szólaljanak meg. Persze, tudta ő azt jól, hogy nem fognak megszólalni. (És ahogy írta, ezek adódtak neki, ily dolgai: „Ájulok, már fájidalmam is megáll / Már szellemem, szívem kimúlik”; majd: „Felhőim”, ezt mondta nekik, mintha én a verebeimhez szólnék, „felhőim, mentsetek meg, felhők! / Vakok”, mondta nekik, „az emberek a földön / Ha én elvesztem; nem lesz senkitek”.) Fejem felveszem én. is, a téli ég felhőit nézem az ablakon túl, nem is felhők, teljes felhőzet, aligha erről van szó abban a versiben; a teljesség (akár felhőben is) a tanulmányok lehetőségét felfüggeszti1, ám az „ő” oly nagy esendősége annyira távol volt (szerencsére!) a teljességtől, hogy tanulmányozását éppúgy nem lehet ábbahagyni, mint a felhőkét, ahogy Baudelaire mondaná; látod, Ernő, a felhőkét, a felhőkét, az ő, a te, az én felhőiét, felhőidét, felhőimét, felhőitekét, felhőjükét. (És mennyire nem hangzik jól, hogy „felhőinkét”, ugye.) Ezt azért be kell vallani: távol vagyunk egymástól. Viszont ezért is törekszünk. Ezért szólonga/tunk. De nem áltatjuk magunkat az eredménnyel. 234
