Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 2. szám - Tóth Emőke: Kettősségből teremtett szintézis, Gondolatok Bartók Cantata Profana című művének zenéjéről és szövegéről
a szöveget. A szócserével az átalakulás tényét erősíti, azonban az ismétlés mono- tonságán könnyít a szórend és az ige megváltoztatásával, s ezt még lebegőbbé teszi a karcsú jelző beiktatásával. A bartóki szöveg sajátos vonása, hogy kevés szóból építkezik. Miért ez a kevés- szavúság? Épp az ismétlés, mint formáló elv az oka. A szóismétlések szinte lépcső- fokszerűen viszik előre a cselekményt — ez látható, mikor az apa megtalálja a szarvasokat: „Rátalált a szép hídra Hídnál csodaszarvasnyomra Szarvasnyom után elindult, El is jutott hűs forráshoz Hűs forrásnál szarvasokhoz...” László Ferenc is idézi ezt a részt. „A magyar átköltés itt messze távolodik a román mintáktól... a gondolatritmusnak egy, a magyar népi verselésből jól ismert válfaját vette igénybe.” Ezzel az ismétléssel Bartók lassítja a cselekmény menetét, de a bizonyosság, a megerősítés is célja. Az ősi ballada is ilyen. A cselekmény lassú lefolyású, vissza-visszatérő szavakkal jellemzett, csak éppen az ok-okozat vész homályba. Itt is ez történik. Az ismétlésekkel nyújtott előkészítés után a csoda, maga az átlényegülés magyarázat nélküli. Az ősi ismétlési formák másik megoldásának tartom a bartóki szöveg rímtechnikáját. A rím maga is ismétlés, de méginkább ilyen az az archaikus rímforma, mely a Cantatában jellegzetesen van jelen, s mely a kántáló jellegét adja: a szórím és a ragrím. De gyakori az alliterációinak az a fajtája is, amikor a soron belül visszahozza a szótövet más-más toldalékkal: „És híva hívta; És őket hívó szóval hívta”; „várva vár magához”. Az ismétlés a műalkotások születésének szinte kezdőpontjától a művészetek lényegi eleme. Az ősművészet idején szinte egyetlen alkotó eszköz volt. S ha a Can- tatából eddig említett ismétlési formákat összevetjük akár a Kőműves Kelemenné- vel vagy más népballadákkal, nyilvánvaló lesz a költői szándék: a legősibb formai elemet választotta Bartók fordításának alapelvéül. Ezzel alkalmazkodott a mű ősien népi voltához, de zenei gondolkodásának lényegéhez is, mely szerint az ősien barbárhoz való visszatéréssel lehetséges új erőt meríteni a jelen világ szebbé teremtéséhez. Az ismétlési megoldások vizsgálatakor azonban az is kiderül, hogy Bartók a népköltészeti megoldások mellett a világirodalomból épp úgy merített ötleteket a szöveg megformálásához. Hiszen alkalmazta azt a módszert, mely az eposzok sajátja (epiteton omans); a személyek, helyzetek megjelenítésére mindig ugyanazt a jelzős szerkezetet használja: „kilenc szép szál fiú”; „a legkedvesebbik fiú”; „szép híd”; „hűs forrás”; „csodaszarvasnyom”. A Bartók által teremtett szöveg eddig nem említett ismétlési sajátossága ismét szoros kapcsolatot mutat a zenével, s egyben bizonyítja a Cantata önállóságát a román szövegtől. Ez a formai elem, amit a zenében rekapitulációnak neveznek — rövid összefoglalás, tömör ismétlés — megtalálható a szövegben. A rekapitulációs zenei forma feltételezésem szerint az, ami Bartókot saját fordításra ösztönözte. Ezt a szövegmegoldást tudniillik a román változat nem tartalmazza. Bartók stílusának alapja az ismétlés, s a rekapituláció is felfogható annak, tehát a létrehozott mű felépítésrendszerébe szervesen illeszkedik. Zeneileg a rekapitulációs megoldás mindig fontos volt Bartóknál, írja Szabolcsi Bence. Tulajdonképpen a rekapitulációs megoldás az egyik összetevője annak az érvsorozatnak, melynek végén Szabolcsi Bence azt a következtetést vonja le: „Bartók Cantaíajában az európai zene évszázados hagyományai találkoznak és forrnak össze egyetlen remekművé.” Ha elmondhatjuk, hogy ez a mű zeneileg az európai zenei hagyományokból táp-
