Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1871 / 8-9. szám - Száraz György: A tábornok VI. (életrajzi esszé)
tahelyeit csak akkor használhassam, ha tűrt idegenként alkalmazkodom zsi- dainkhoz... Fékezze meg őket a rendőrség!” S nézzük meg most Makkai János 1948-ban megjelent könyvét — Uramba ty ám onszága — amely egyáltalán nem nyilas termék. AtEféle „'beolvasás”, magyar bűnök és hibák összefoglalása. Szó esik benne a felső osztályok társadalmi ragályairól, osztálygőgről és sznobizmusról, parvenüségről, „uramöcsám- uramjbátyámkodásról”, „leparasztozásról”, tótozásról és svábozásról”, szóvirágokról és hivatali nagyképűségről. Tulajdonképpen őszinte kis könyv, alaposan odamondogat arisztokráciának, dzsentrinek, s legfőképpen a dzsentrit majmoló középosztálynak. „Belülről” mondja, persze, korlátáira — s egyben a korra, társadalomra is — jellemző amit a frázisos, agyonciifritott pohárköszöntőkkel kapcsolatban mond: „Az angoloknál régi szokás, hogy helyükről felállanak, poharukat összekoccintják és annyit mondanak: ’The King!’ Se többet, se kevesebbet .. . Magyarországon is helyes és szükséges volna bevezetni, hogy hasonló alkalmakkor a szónok csak ennyit mondjon: — A Kormányzó Űr Öfőméltóságát az Űristen sokáig éltesse!” Nos, ez a könyvecske külön fejezetet szentel „A bennünk lakó zsidó ”-nak, vagyis azoknak a rossz szokásoknak, amelyeket nem sváboktól, nem az „osztrák sógortól”, „nagypipájú, kevésdohányú” ősöktől örököltünk, hanem a zsidókról „ragadtak ránk”. Ide sorolja a pesties „'éneklő beszédmodort”, szólásmódokat — mint a „sag schon!”-iból „magyarított” „na, mondd már!” — „kabbalisz- tikus szokásokat”, amilyen az „unberufen”-nel kísért „le'kopogás”, a „hangos és izgatott beszédmodort”, az élénk taglejtések, az indiszkrét kíváncsiságot, a „túl lezser” viselkedést. Ide sorolja a „csípős humort” is, amellyel „a magyar anekdotázással szemben a társadalmi gúny különös fajtáját honosították meg Budapesten”, s objektíve megállapítja, hogy „míg a magyar kispolgár és szerényebb középosztálybeli a paraszti-kisnemesi életérzés következtében jövedelmének túlnyomó részét megeszi vagy elissza, a hasonló anyagi viszonnyal rendelkező zsidó inkább megvonja magától a falatot, de rádiót, sáléoet, gramofont, fényképezőgépet vesz, apró luxustárgyakkal ékeskedik, és tízszer annyit jár moziba, színházba, futballmeccsre és hasonló helyekre, mint más...” Viszont csaknem szóról szóra ugyanazt mondja, amit tíz évvel előbb Pálfify: „Ha tíz zsidó azonos társaságba kerül, és ezek közül egyik bankár, a másik földbirtokos-báró, a harmadik középbirtokos dzsentrisikedő, a negyedik telekügynök, az ötödik szénkiskereskedő és így tovább — egy órai társalgás után már alig lehet megkülönböztetni, hogy közülük melyik a báró és melyik a szegény, faragatlan falusi rőfös. ..” Pálffy még egyértelműen elítélően mondja, amit mond; Makkai 'habozik: „született, alapvető demokratizmusnak” tartja a „jelenséget”, kicsit mintha irigykednék is, de a merev, „kasztosodott” világban, amelyből ő maga kilépni nem képes, nem tud mit kezdeni vele, merőben idegennek tartja. Gondolom, nyilvánvaló, hogy nem Pálffy György és Makkai János „eszmei testvéresüléséről” van itt szó, hanem arról, hogy mindkettejüknél egy bizonyos fajta közvélekedés tükröződik. Hasonló sztereotípiák éltek „a svábról” — ezt láttuk is már —, „a tótról”, de „a parasztról” sőt „a katonatisztről” is —, s abban, hogy „a cseléd” alattomos, lop és általában „fizetett ellenség” — zsidó és nemzsidó nagyságák valamennyien egyetértettek. Ezek a sztereotípiák bizonyos fajta nevelés következtében — osztály- és nemzetiségi alapon — már nem is kialakultak, hanem egyszerűen átöröklődtek. A zsidókkal kapcsolatos általánosítások nem önmagukban voltak iszonyatosak, hanem abban, hogy a nyilasok később ezeket is felhasználták a maguk propagandájában, de úgy, hogy a hát736