Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 5. szám - Száraz György: A tábornok III. (életrajzi esszé)
magasabb, gazdálkodásuk — a kezdeti előnyök megtartása folytán — korszerűbb volt, s így jövedelmeik is nagyobbak. Idegent — a föld megtartása érdekében — legfeljebb szolgaként tűrtek meg falvaikban, s kialakult bennük egy olyanfajta paraszti gőg, amely — zárt nyelvi közösségről lévén szó — óhatatlanul nemzetiségi jelleget is kapott. Herczeg Ferenc így jellemezte a bánsági svábok kapcsolatát a más nemzetiségűekkel: „A szerbjeink... kócos kis lovakat hajtottak, amilyeneket sváb gazda szégyellt volna a szekere elé fogni. A szerb ember szőlejét arról lehetett megismerni, hogy barázdái zöld bundát eresztettek, mert a gazda nem szeretett kapálni. A szerib — ellentétben a svábbal — nem azért 'élt, hogy dolgozzon, hanem azért dolgozott, hogy megélhessen. A két nép között nem volt ellenségeskedés, de teljesen idegenül éltek egymás mellett. Egyszerűen nem törődtek egymással.” Ez persze kicsit idealizált kép. Volt bizony szociális, vallási, nyelvi különbségekből táplálkozó „népi ellenszenv” az egyes etnikai csoportok között, s ez már a XIX. század első felében — a nacionalizmusok éledése idején — egyre inkább politikai színezetet is kapott. * * * Nem tagadható — s nincs miért tagadni —, a középkori Magyarország nagyrészt német közvetítéssel kapcsolódott be az európai kultúrkörbe. Az ok egyszerű: ők lévén legközvetlenebb nyugati szomszédaink, velük volt a legszorosabb — ha nem ás mindig barátságos — kapcsolatunk, s a legtöbb telepes is tőlük érkezett hozzánk. Nem egy „speciálisan német” kultúrát hoztak, hanem a — természetesen német jelleggel átitatott — egyetemes európai műveltséget, amely itt újra csak ötvöződött sajátos magyar — és magyarországi — elemekkel, s megint csak új arculatot kapott; a betelepült német polgárság pedig — cserébe a „közvetítésért” — kiváltságokat és jogvédelmet. Természetes kölcsönösségi viszony volt ez, amelyben mindkét fél jól járt. A XVIII. századi osztrák telepítés már egészen m>ás jellegű. A Habsburg-ad- minisztrációt valóban „magasabb cél” is vezette a kolonlzáoió során. Ausztria a XVIII. század kezdetéig nyugat felé figyel; legfőbb törekvése a „spanyol örökség” megszerzése, V. Károly világbirodalmának helyreállítása: a birodalomé, „amelyben sohasem megy le a nap”. Legfőbb riválisa az európai hegemóniáért küzdő Franciaország. Erejét tehát nyugatra tartogatja, s azon túl, hogy a maradék Magyarországot „egészségügyi övezetként” tartani akarja, nem érdekli a csöppet sem vonzó „török pusztaság”; inkább vállalja kényszeredett háborúzgatás után a „szégyenletes” vasvári békét, mint a nagy haszonnal nem kecsegtető keleti leszámolást. Az új oszmán támadás — amelynek hátterében ott van XIV. Lajos diplomáciája — mégis arra kényszeríti, hogy elszánja magát Magyarország felszabadítására; a „hódított” területet viszont nem tekinti egyébnek, mint kizsákmányolható, de fejlesztésre alkalmatlan kolóniának. Az „összeesküvéseket szövögető”, „törökkel cimboráié” magyarok iránt nincs bizalma. S amikor kirobban a spanyol örökösödési háború, mégiscsak „kéfcfron- tos” háborúra kényszerül: hátában ott a Rák óezi-felk elés. Csak amikor szertefoszlik a nyugati világbirodalom ábrándja, akkor fordul ismét keletnek Ausztria. A cél most már — spanyol trón, amerikai spanyol birtokok helyett — a „fegyverrel szerzett” magyar területek „pacifikálása”, azon túl pedig a „missziós küldetés”: a Balkán népeinek „felszabadítása”. Ehhez viszont elengedhetetlen, hogy Magyarország szilárd bázisa legyen a terjeszkedésnek. 400
