Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 12. szám - Száraz György: A tábornok IX. (életrajzi esszé)
aztán rémülten olvassák Tóth Tihamér püspök Tiszta férfiűság álban, amit anyjuk csempészett az éjjeliszekrényükre, hogy az „önfertőzéstől” nem elég, hogy elkárhoznak, de még hátgerincsorvadást is kap a „romlott ifjú”... Később már nem kell a „majomsziget” biztonsága, ha kimennek a csirkekorzóra; leszoktak a zsebben-maszatolásról, lassan eltűnnek a pattanásaik, s már tudják, kit tegezhetnek vissza, kinek ajánlhatják fel ők a „per tu” megszólítást, milyen kortól kötelező a „te” mellé a „bátyám”, kivel illő barátkozni iskolán belül és kívül. Ezalatt körülöttük is elrendeződtek a dolgok. Az ő jövőjük már kevésbé bizonytalan, mint a bátyáiké. Elapadt a menekültek áradata, az öregek öregszenek és halnak, „alulról” is kevesen jönnek: a paraszt és a „féliproli” iparos nemigen tud most urat csinálni a fiából. Több a hely, több a lehetőség... Belenőnek az egyetemi polgárságba, megöröklik elődeiktől a bajtársi sapkát, a bokszért, a gumicsövet. Tüntetnek, fölesküsznek, ünnepelnek — és ütnek... Volt, aki meggyőződésből ütött, volt, aki passzióból vagy egyszerű számításból. Persze nem mindenki ütött. Voltak, akiket ütöttek, és voltak, akik visszaütöttek. És voltak, akik elfordultak, és voltak, akik elmentek, mert nem akartak ütni, sem megveretni. És voltak, akik egyszerűen csak rosszul érezték magukat. Pálffy György főhadnagy ezt írja 1937. január 14-én, Torinából: „... a Mészáros Zoli halála és egész élete úgy ahogy van: regény, méghozzá korregény. Sohasem fogom elfelejteni, akkor már elég régen nem láttam, és az közvetlenül a kommunista hecc után volt, amikor már szabad volt, hogy egyszer, ott a Határutcai megállónál, a Pamutipar baromi falai alatt, ott láttam a Zolit; először meg sem ismertem, sovány volt nagyon és fakó... Egy hasonló, szegény kis ázott veréb formájú nővel álltak szorosan karonfogva, egymáshoz dőlve egybekulcsolt kezekkel, egyetlen szürke tömeg voltak, csak a karikás szemük világított ki. Ez a kép sokáig megmaradt bennem; valahányszor eszembe jutott, kényelmetlenül rossz érzésem volt, próbáltam keresni a nyitját, hiszen személyesen elég jóban voltunk, sőt még míg önkéntes voltam, leveleztünk is egy ideig, később aztán nemigen láttam. Aztán rájöttem az érzésemre, felelősségérzés volt, valahogy én is felelősnek éreztem magam azért, hogy míg eszem, iszom, jövök, megyek, élek, közben hagyom, hogy ilyenek történjenek egy emberrel, aki ugyanannyi helyért és ugyanannyi joggal indult neki a világnak. Tudod, a felelősségérzet legszégyenletesebb formája a tudat, hogy a passzivitás, a nem-tevés az okozója valaminek. Persze nem személyesen, hanem kollektív értelemben. Ma már elhalványult ez az érzés, de a kép, ahogy akkor láttam, nem...” A levél Címzettje ismerte Mészáros Zoltánt, elfelejtette azt is, mire utal a levélrészlet. Csak annyit tud: „a Zoli” Pálffy osztálytársa volt az óbudai gimnáziumban. Tébéoés volt, börtönben halt meg — csak ennyire emlékszik ma már halványan az egykori iskolatárs. Marad tehát a kép: a „baromi” fal, a megállóban összekapaszkodó emberpár, szürke tömeg szürke háttér előtt. Meg a fiatal tiszt — vagy még csak ludovikás? —, aH látja őket, és gyorsan elfordítja a fejét. Így volt-e, nem tudhatom, de ezt érzem a sorok mögött. Csak egy kép, magyarázat nincs hozzá1. De az évek múltán Torinóban is feltörő „kényelmetlen rossz érzés”, a „szégyenletes, passzív felelősségtudat” árulkodik: Pálffy főhadnagy számára a „nem-tevés” lassan kibírhatatlanná válik. Az országot elárasztja a trianoni giccs. Szólnak a dalok a Krasznahorka ormán elnémult tárogatóról, az árva magyar kalászról és a búzaszemeken csil1049
