Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 11. szám - A szovjet kultúra napjai: Guram Gegesidze: A bosszú (novella)
A kövér fiú ugyan jólelkű gyerek volt, de a hasát is szerette, s erre különben se tudott mit mondani. — Jó, gyerünk! — mondta. A kopasz nem szólt semmit. Átvágtak az országúton, átmentek a hídon. Reziko öccse leghátul poroszkált. Re- ziko egyszer csak megtorpant és az öocsére nézett. — Eredj haza! — mondta neki. — Nekem is kell görögdinnye... — Eredj haza, majd én viszek neked ... — Nem akarok hazamenni! — torzult el a kicsi arca. — Eredj haza! — mondta Reziko és a vesszőt megsuhintotta a levegőben. A kisfiú elkezdett visszafelé ballagni, de néhány lépés után duzzogva megállt. — Megmondom a nagymamának, hogy cigarettáztál! — mondta. Reziko méregbe gurult. Tudta, hogy az öccse semmit se mond el a nagyanyjuknak, mert nem szokása árulkodni, mert Reziko nem fél a nagyanyjuktól; most mégis feldühítette ez a fenyegetés. Odarohant a kicsihez, megsuhogtatta a vesszőt, és az öccse lábára csapott. — Jaj, fáj!... — kiáltott a kisfiú, ugrott egyet, és azonnal össze is kuporodott — Megmondod? — kérdezte ádáz mosollyal Reziko. A kisfiú sírt, majd felugrott és elfutott. Reziko utána: megint megsuhogtatta a vesszőt és rácsapott az öccse lábára. — Megmondod? — Jaj, mama!... — sikoltott fel rémülten a gyerek és ismét összekuporodott. Rezikónak eszébe jutott, hogy se az becsének, se neki nem is volt tulajdonképpen anyja, s homályos, bizonytalan, de nagyon sajgón szánalom ébredt benne az öcs- cse, egyetlen testvére iránt; valami iszonyatos fájdalmat és útálatot érzett; hirtelen a düh is összeszorította a torkát, szinte a lélegzete is alakadt. Nem tudta, hogy önmaga vagy az öccse iránt érzi-e ezt az utálatot és dühöt, de egész valója utálkozott valamitől, utálta a saját dührohamát is; és csak suhogtatta a vesszőt, hogy megszabaduljon ettől a nyomasztó és keserű érzéstől és csak verte, egyre csépelte az öcs- csét. — Megmondod, megmondod, mégis megmondod a nagymamának?! — kiabálta közben. A kisfiú lábán kiserkedt a vér, a fájdalomtól hisztérikusan sikoltozott és nagyokat szökellve próbált menekülni. — Nem mondom, nem mondom, jaj, mama... Reziko pedig egyre követte és valami gonosz örömmel egyre vesszőzte az öccse reszkető és összegörnyedt testét. Végre-valahára a két döbbent és ijedt fiú megfékezte, és nagy könyörgéssel elvették tőle a vesszőt is. Reziko sápadtan állt, reszketett, és most már messziről hallotta a megvert, vigasztalanul, keserűen visító öccsét: — Jaj, mama, jaj, mamám!... ... Az anya pedig nem volt sehol, és a kisfiú sírása mintha egy rémekkel tele völgyből verődött volna vissza. Reziko hirtelen kiszabadította magát a barátai kezéből, az öccse után szaladt, akit senki se próbált megvédeni, s aki még nem tudta megvédeni saját magát, s most hangosan zokogva szaladt végig az utcán. Amikor utolérte, a két kezébe fogta a félelemtől meggömyedt gyerek fejét, és hosszan nézte ezt a határtalanul kedves, szegény, tehetetlen arcot, amelyen patakokban folyt a könny, és megint összeszorult a torka; érezte, hogy nem bír azzal a keserűséggel, amely betölti a lelkét, s amelyet embertelenné és vaddá növelt az öccse sírása; elakadó lélegzettel, kétségbeesetten odasziszegte az öcccsének: — Hallgass, ne sírj, mert megfojtalak!... És eltorzult arccal, teljes erőből szorította a gyerek fejét, és az öccse hirtelen elcsendesedett. Reszkető engedelmességgel, páni félelemmel nézett fel az önmagából kivetkőzött Reziko sápadt, ijesztő arcába, és megpróbálta elfojtani a sírását. Már nem sírt, csak hüpögött. A sós könny patakban folyt végig piszkos arcán. A 950
