Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 9. szám - Simonffy András: Kompország katonái IX. November 22. (történelmi kollázsregény)

szódnak le az emberben —, hogy nincs értelme, ezek az első rossz mozdulatra szitává lőnek engem.

Az első dolog, amin az ember ilyenkor töprengeni kezd, hogy ki volt az áruló? A találgatások nyilvánvalóan azok körül forogtak, akik a Margit kőrútról hamarosan kiszabadultak. Közéjük tartozott Beleznay Pista is, akinek én aznap szóltam telefonon, hogy legyen ott az Andrássy út 29-ben.

Így hát itt mindjárt el kell mondanom neked a következő történetet. Az ő gyors kiszabadulásának két oka volt. Az egyik: Major Jenő nagyon erőteljesen bevetette magát az érdekében. (Major a páncélos csapatok akkori parancsnoka volt, később a Németországba kitelepített magyar csapatok parancsnoka lett...) A másik ok: nekem sikerült elhitetnem a jegyzőkönyvezés során Radóval, hogy Beleznaynak fogalma sem volt arról, hogy miért hívom én az Andrássy út 29-be, Tartsay lakására, s hogy csak akkor akartam beszervezni, de erről ő még nem tudott. Anélkül, hogy összebeszélhettünk volna, ő is ezt vallotta, 'és hát ő maga is egyenesen a csapdába futott, tehát valóiban nem tudhatta meg, hogy annak a november 22-i megbeszélésnek valójában mi lett volna a célja ... Ennyi tehát Beleznay István gyors kiszabadulásának a története. Amikor aztán 1945 júniusában a Honvédelmi Minisztériumban újra találkoztam Beleznayval, a nyakamba borult ott, 'és úgy üdvözölt, hogy „hálaistennek te is élve hazakerültél..., én pedig neked köszönhetem, hogy megúsztam ezt az egész dolgot, nem kerültem statáriális bíróság elé.”

A Sólyom-pert 1950-ben aztán már ő sem „úszhatta meg” élve.

1. — özv. Tartsay Vilmosáé, 1975: Én is szereplője voltam az 1944. november 22-én, anyósomék lakásán történt megrázó eseményeknek —, s miután akkor ott laktunk, az első nyomozó megjelenésétől addig, míg erős csendőri fedezettel el nem szállítottak bennünket a Margit körúti fogházba. Egy kék buszon vittek valamennyiünket, kivéve sze- , gény uramat, akit előbb kísértek el. Az Andrássy-úti lakásnak az a szobája, ahol mindannyiunkat egy géppisztolyos nyomozó őrizetére bíztak, s amelyből kilépni sem engedtek', az ebédlő volt. Valameny- nyáőnket egyenként vezettek le az autóbuszhoz, osendőri felügyelettel — engem az elsők között, revolverrel a hátamban.

— Bekerültünk tehát a Margit körúti katonai fegyházba, ahol már ott ültek lefogva a Horthy Miklós-féle kiugrási kísérlet katonai vezetői is, közöttük Dál- noki Veress Lajos, a 2. magyar hadsereg parancsnoka. Velük akkor, persze nem találkozhattunk.

A folyosón ültem, őrizet mellett Beleznay Pistával. Odabent Nagy Jenőt és Makay Miklóst verték. Húscafattá csépelték szegény Tarstay Vilmost is. Van itt a gyűjteményemben egy szemtanúvallomás. Máig sem tudom, ki írta le ezeket a döbbenetes sorokat: „Kiss János földbarna, darabos arcát szögletessé torzították az ütések. Jóságosán, elnézően mosolygó szeméből csak az egyiket láttam, a másik bedagadt. Mint a gyermekkor legszömyűbb álmai, úgy derengenek fel bennem ezek a képek. Az altábornagy falhoz támaszkodva, sántiikálva botorkált ki a szobából. Talpát tönkretette a nyilas nyomozók gumibotja. Nagy Jenő szelíd, apró madárkeze püffedtre dagadt az ütésektől. Szája nem az arca közepén -van: oldalt véres -csíkban hosszabbodik meg. A törékeny, kistermetű férfi égő szemmel, keményen, töretlenül néz szembe pribékjeivel. -Tartsay Vilmost az utcán nem ismerném meg. A Barabás Miklós ecsetjére méltó, nemes szívű, ele713