Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 5-6. szám - Zelei Miklós: A leghosszabb híd (beszélgetés Száraz Györggyel)
nagyon rossz dolog lenne. Vagy legalábbis gyanús. Az ember képmutatásra gyanakodnék. Az viszont igaz, hogy ezeken a „formáló” szinteken még elég sokan vannak, akik internacionalizmus és nemzeti érzés egységét taktikának fogják fel... Elvként? Elvként vagy gyanakvásként. Ázit gondolják, vagy úgy gondolják, hogy mások azt gondolják: ez az egység valami fából vaskarika, kompromisszum, szükségszerű, de ideiglenes rossz. Te nem így gondolod? Nem. Miért? Nekem ez az egység a lételemem. Dolgozni, írni csak ennek alapján tudok. Patetikusan hangzik? Akkor is igaz. Megint csak: miért? Na jó. Csak félek, hosszú lesz egy kicsit. Apám családja rozsnyói... Szlovákia? Igen. Magyarok, szepességi németek, szlovákok. Az úgynevezett „ős” a családi legenda szerint Székelyföldről, a kerelőszentpáli csata után — tudod, ahonnan Gyulai Pál versében jő Báthori István — szakadt a menekülő Andrássyakkal Krasznahorka- váraljára. Ez az ág csupa katolikus. Anyám famíliája mind református; ők a hódoltság után Zalából települtek a Duna-Tisza közére; így aztán akad kun hangzású is a régi nevek között... Ne mosolyogj, nem vagyok „családfakutató”. Amit tudok, többnyire a kötelező „családfakutatás” idejéből tudom: amikor a zsidótörvények kapcsán mindenkinek igazolnia kellett az „árja” származást... Na, szóval a gyökérzet szerteágazik a Kárpát-medencében, mint igen-igen sok családé ezen a tájon, magyaroké és nem magyaroké. Az előttem járt nemzedékekben volt gazdag is, szegény is; paraszt, iparos. A dédapám Rozsnyón még céhmester volt. Innen talán, hogy nem ügyetlen a kezem, kölyökkoromban olyan mesterséget lestem el, úgy nagyjából persze, falusi mesterektől, mint a kádárság vagy a nádalás. Egyszer anyai nagybátyám pallérkodása mellett építettem kamrát anyóméknál; öreg volt már, állványra, tetőácsolatra kapaszkodni nem tudott, lentről vigyázta, mit hogyan csinálok. Túl voltam már a második színházi bemutatómon, ő meg nézte a-, kezem munkáját; egyszer csak azt mondta: egész jó mester vált volna belőled ... Soha nem állom meg, hogy ezzel el ne dicsekedjem... Mondom, akadt mindkét ágban mindenféle: szocdem vasmunkás, ludovikás katonatiszt, zsidó sógor és nyilas nagynéni, vívóbajnok, de még apácazárda-főnöknő is. Gondolom, ez is tipikus valamennyire. Anyám öccse 19-ben a csepeli vasasezredben hadakozott a csehek ellen, apám — aki hadiárvaként került a váradi hadapródiskolába — ugyanakkor Belényes tájékán a románokkal. Apai nagyanyám Trianon után Pestre költözött a négy gyerekével. Apám volt a legidősebb, neki jutott az akkori „elveszett nemzedék” nagyjából ugyancsak tipikus élete: alkalmi munkák, trógerolás, ügynö- kölés. Kalauz is volt, akkor szakadt el otthonról; nagyanyám szerint a Beszkárt- ruha nem pászolt a kisebbik fiú ludovikás uniformisához. Így került aztán össze anyámmal. Tőlem kapták az első nászajándékot: a teljes nyomorúságot. Anyám kétgyermekes hadiözvegy volt, így kapott trafikengedélyt Pesten. Én novemberben születtem, a házasságlevelük egy hónappal később kelt, mint a keresetlevelem. A trafik- jog persze elveszett az új házassággal. Apám hol dolgozott, hol nem, akkortájt ivott 415
