Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 6. szám - TANULMÁNY - Laczkó András: "Éveket néhány percért!" Arcképvázlat Csorba Győzőről
Ivójának további alakulása szempontjából döntő motívum, hogy az életet és a halált szembesíteni törekszik, és József Attiláét (a szenvedések után) feloldozónak tartotta. Ezek az elemek belső hasonlóságot mutatnak közöttük; a József Attila-i indítás meghatározta Csorba költészetét, hogy mennyire így van, azt verseinek egyik leggyakoribb szava a „rend” is igazolja. A Lélek és ősz meg az Anabázis című köteteiben felerősödött a rend iránti igény, aminek tartalma egybefogja a jelenség mögött érvényesülő lényeget s a létezés módját. Az élet keménysége, a múlandóság törvényszerű jelentkezése, a könyörtelenül közömbös világgal szembenézés bizonyos értelemben tragikus élménye határozta meg második kötetét. A híd panasza (1943) című könyvéről a szombathelyi írott Kőben jelent meg rangos méltatás. Felfigyeltek lírikusi alkatának etikus vonásaira, madáchi típusnak érezvén, komornak és bizakodónak. Az élet értelmét kereső intellektuális érzékenység szép példája olvasható a címadó versben: „Jobb volna a homályos folyóba rogyva mindenestül, / mintsem az űrben lógni és oktalan remélni, / jobb volna a puha iszapban halni térni, hogy fodrozódás nélkül folyjék rajtam a víz keresztül.” Ebben a látásmódban a József Attila-i inspirációkon túl nem elhanyagolható az elkezdett műfordítói tevékenysége (Hélinant szellemének ajánlott Üj Halál-versek ciklusa helyet kapott az összegyűjtött versek között). Második kötetében a lírai erő azokon a helyeken érződik, ahol az egyéni sors (őszi kérdés, Tél felé, Évforduló) vagy a szűkebb környezet tragédiái foglalkoztatják (A halott leány, Carmen lugubre). A sirató énekek középkori hagyományait jó érzékkel modernizálta. Hogy a konkrétság e műfajában mennyivel többet mond, mint az elvont, olykor rejtett célzásokkal teli feldolgozás, az igazolja az összevetés — nem a tartalom, a megközelítés szempontjából! — Takáts Gyula Carmen lugubrejéVel (az utóbbi is 1943-as kötetben jelent meg, az akkori szociális viszonyok tarthatatlanságáról). Takáts formailag kidolgozottan, rímek csengésére ügyelve írt a „beteg”, „furcsa rend”- ről, míg Csorba nyers szókimondással közli, hogy „félkegyelmű és pösze” volt szegény Kati. Ezzel nem azt mondom, hogy Csorba kevésbé ügyelt volna a formára, de csírájában jelentkezik a szigorú versszerkezetek feloldódása. A híd panaszaban terebélyesedett és már-már meghatározóvá lett a gondolat, hogy a halál fontosabb, mint az élet („meg kell halnod, boldog sötétbe hullanod”, „ő az igazi úr: halott”, „a szebb nemlét”). Sőt, A gyermekemhez áradásszerű tagadásában az utód nemzés értelmetlensége, sajátos egoizmus kapott hangot. Ezt fel kellett adnia, mert a sötéten látás ellenére célt, értelmet keresett a világban. A halál sokszor előforduló szó Csorba költészetében, de mély értelművé akkor vált, amikor személyesen megjárta a poklot, amikor a korábban vonzó „semmi nyugalomból” pusztító szörnyeteg lett. Aligha véletlen, hogy éppen ekkor — a háború közeledtére, 1944-ben — erősödött meg újra József Attila rendet, törvény kereső lírájának hatása, és írta meg Csorba A Dunánál címre is megegyező párVersét. Nagyívű, gondolati költeményében — a történelmi helyzet kényszerének megfelelően — a sorssal, a végzet rejtette jövővel kívánt szembenézni. Nemzedéktársaihoz hasonlatos alapállással. Megérintette a pusztulás szele Jékely látomásszerű líráját (Haláltánc, 1944), Jankovichnál az önvád és rettenet szólalt meg (Ezerkilencszáznegyvennégy és negyvenöt), Takáts Gyula ekkoriban fűzte ciklussá a borzalmaktól szabadulás igényének költeményeit (A kakukk-madárhoz, Magyarok, Somogyi búcsú). Ezek az utalásoka motívum jelentkezésének szükségszerűségét magyarázzák, valamint azt, hogy a helyzetből következő egyetlen lehetséges gondolat az életigenlés. A költői szemlélet módosulását és önállósulását mutatja ez. Ekkor tudatosult, hogy amit sirató énekeiben eszményített (a boldog nemlét), az csak az egyik nagy törvény. Innen már egy lépés, hogy eljusson — Szabadulás (1947) című kötetében — a vörösmartys felismeréshez: nem meghalni, élni kell önmagunkért és az országért. Nem véletlenül írták róla, hogy Csorba lírája „egyre többet mondó színekkel gazdagodó, mind igézőbbé váló költészet”. Verseinek állandósuló vonása a realitás. Ebből következik, hogy önvizsgáló nagy költeménye, az Ocsúdó évek (1955) nem idillikus gyermekkori tájakat, nem hamvassá szépült világot tár elénk. Az uralkodó tónus fekete, az előadó hang komor. Az ilyen művekben — amint erre Szabó Lőrinc Tücsökzenéje is példát mutatott — az elveszett 491
