Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 3. szám - SZEMLE - Ambrus Lajos: Benkő Samu beszélgetései Kós Károllyal
mészeti-lélektani körülményeit körvonalazva — a provincialitás megtűrése nélkül — így beszél: „Életem legszebb óráit a szántás és a kaszálás közben éltem át. A szép szántás, az olyan gusztusos, az olyan csodálatos dolog különösen lóval. ... Ahogy azok mentek, pontosan a barázdán, ahogy befordultak, s nyomukban a gyönyörű, hibátlan barázda... Ezt csak az tudja érzékelni, aki már fogta az eke szarvát, s aki a kezében tartott gyeplő egy-egy pici mozdításával irányítani tudta a ló mozgását.’' Ragaszkodása a földhöz és népéhez juttatja el a közéleti, kisebbségpolitikai tevékenységhez is. Társszerzője a Kiáltó Szó című röpiratnak és bekapcsolódik a politikai publicisztikába, megindítja a Vasárnap című képes politikai népújságot. Szakelemzésbe való az egykori műegyetemi hallgató erdélyi útjainak grafikai termése is. összerakni, összevetni, sorba állítani, szétválasztani az évek során szaporodó grafikákkal; a magyar szecessziós grafika utolsó előtti képviselőjének önálló kötetben való kiadását sürgetjük. (Utolsó mestere ugyancsak romániai magyar; a mos 75 esztendős Debreczeni László, aki az Erdélyi Fiatalok tagjaként Kost tartotta mintaképének, s akinek önálló nyelve dokumentumsZerűbb, mint az elsősorban hangulatteremtésben kitűnt mesteréé.) Témái a népsors életterében mozgó azonosulások: templom, székesegyház, viselet (mindháromból magyar, román és szász), kapubástya, fejfa, szobabelső, harangláb, útszéli kereszt, csűr, házsor, kúria, később ex libris, színpadvázlat és természetesen könyvillusztráció. A kötetben alkotásléíektani boncolásnak is asszisztensei lehetünk: Benkő okos — hálószobatitkot sohasem feszegető — kérdésére; rajztudását az építészeti, tervezői, illusztrációs munkáján kívül milyen más területen gyümölcsöztette, Kós Károly így válaszol: „Amikor írtam, akkor is képben gondolkoztam, láttam a képet és azt írtam le. [...] Párhuzamosan készült a rajz és a szöveg [. ..]. Írás közben örökké rajzolgattam.” Rajztudása, stílus- ismerete, a „szülőföldön otthon lenni” vágya és a választott miliő valóságának való megfelelés vezették az illusztrált építészeti és kultúrtörténeti könyvei, a Régi Kalotaszeg (1911), az Erdély kövei (1922), az Erdély (1929) és a Kalotaszeg (1932) megírására. A kötet Kosnak a létezés értelmességét sugalló életművén keresztül egy eltűnt, elfelejtett világba is elvezet. Diákélet a Kolozsvári Református Kollégiumban, feladatai és tanárok a régi műegyetemen, a múlt századba nyúló családtörténet, gazdaságtörténet a két világháború között (az EMGE — Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület — programjai, tervei, lehetőségei), politikai események: a Memorandumper, az 1910-es balázsfalvi gyűlés, a Magyar Népi Szövetség 1945 utáni küzdelmei. Irodalmi csoportosulások; az Erdélyi Szépmíves Céh, a Józsa Béla Athenaeum és természetesen: kortársak. Adyn, Balogh Edgáron, Kurkó Gyárfáson, Kacsó Sándoron kívül — akiket irodalmi köztudatunk többé-kevésbé ismer —, a kötet az irodalomtörténetírás egyik adósságát nyomatékosítja: Bánffy Miklóst. Életpályájával ezidáig nem néztünk következetesen farkasszemet. Bánffyt nem rehabilitálni kell, de hibáit és erényeit aktuális józansággal és pontossággal kell feltérképeznünk. Kós Károly Bánffyra tisztelettel és szeretettel emlékezik: a barát, a küzdőtárs, a gondolkodó ember képét vitte magával. Benkő Samu — ahogyan jeleztük —: alkotótárs, becsületes partner, az életmű kitűnő ismerője, s könyve címéül is egy Kós Károly személyiségének racionális megértését segítő idézetet választott: „A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni.” Tudjuk, és egy hosszú élet kortársaként tudtuk is: Kós Károlyban kivételes személyiséget tisztelhetünk, aki immár az égi mezőkön ballag, s aki több irányú tehetségét az értelmes lét végsőkig fokozott totalitásával tudta kibontakoztatni. Az életmű befogadása utáni esélyünk az a magatartás marad, amely emberszabású életet ígér, amint azé volt, aki tudta mit hoz létre, és aki azt is tudta, miért teszi; s akinek — Benkő Samu a sírbeszédben fogalmazott így —: „hazug beszéd száját el nem hagyta, rútat le nem írt, felhúzott fala még soha le nem omlott.” (Kriterion, 1978.) AMBRUS LAJOS 217
