Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 5. szám - SZOCIOGRÁFIA - Kunszabó Ferenc: Betörés
kor. De a koosislegény ezt meglátta, és nekiment a gazdának, hogy az anyád jóistenit!, hát így kell bánni evvel a gyerekkel!? Hát ha a te kölyködet valaki vízzel öntené fel az álmából, mit szólnál hozzá?! És nekiment vasvillával, de az felmenekült a padlásra, aztán elő a vadászfegyverét, de a legény nem ijedt meg, hanem széttépte az ingét a mellén, hogy: ide lőjj, az anyád errearráját!... Hát osztán a gazda nem lőtt, hanem elszaladt a csendőrökért. Meg is jöttek azok, kikérdezték a legényt, aztán azt mondták az öcsémnek: gyere ide kisfiam. De az meg nem ment, hanem ordított, hogy őt talán meg is ölik ezek a rettenetes csendőrök, mert az úgy volt a régi világban is, hogy ha a gyerek rossz volt, a szülő csendőrökkel meg rendőrökkel fenyegette... De azok nem bántották, inkább még csokoládét adtak neki, és elmondatták az egész esetet. És hogy megegyezett a szava a legény szavával, a csendőrök azt mondták a gazdáinak: Idefigyeljen, vegye tudomásul, hogy sokszor erre fogunk jönni, és ha továbbra is így bánik a cselédjeivel, akkor feljelentjük, és amit kap, az a magáé lesz!... Ezt mondták a csendőrök, és elmentek, de hát a legény ezekután csak nem maradt, hanem kikérte a bérét, és elment ki a tanyákra, más, emberségesebb gazdához. Vitte magával az öcsémet is... Nem tudom ennek a kocsisnak a nevét. Elfelejtettem bizony. Megkérdezhetném az öcsémet, de hát ő meg odamaradt az orosz háborúban. Később a kocsislegény is kiment a Jászságból, úgy mesélték, hogy Pestre került, és később-utóbb szakmunkás lett.” Ki volt ez a legény, mi lett a sorsa? Nem sikerült kinyomoznom. Néha szeretném hinni, hogy mégiscsak találkoztam vele jászföldi barangolásaim során. Itt van azonban helyette egy másik életút. Lazítsuk meg a fantáziánkat, és képzeljük, hogy ő folytatja az előbb elkapott életrajzi mozaikot: „Földünk volt valamennyi, de sokan álltuk körül, úgy hogy apám engem elszer- zett Szolnokra, egy távoli rokonhoz, lakatosinasnak... Mi akartam lenni ? Nézze akkor nem volt, mint most, hogy: Parancsolj, kisfiam, melyik szakmát méltóztatod!? — hanem már az isteni szerencse volt, hogy a rokon megkönyörült rajtunk, és belőlem is válhatott valaki. Mert akkor a lakatos nem akárki volt. A jó lakatos persze. Nekem állítólag sikerült a vizsgaremekem, meg Csepelen is a felvételi próba, úgy hogy harminchétben már a Művekben dolgoztam. Mert magasabb fokon akartam megtanulni a szakmát, mint ahogy azt Szolnokon egy kisiparosnál lehetett. No meg világot is szerettem volna látni... Az úgy volt, tudja, hogy volt nálunk, Nagykörűn egy birtokos. Majziknak hívták. Tizennyolc őszén kétszáz holdat felosztott a háromszázból, önként. Mikor Károlyi Mihály is osztotta a sajátját Kálban. Igen, szóval maradt neki száz ka- tasztrális, mert a nemzeti uralom visszaállása után sem vette vissza a földet, hanem inkább kijárta, hogy telekkönyvezaék az új tulajdonosokra. Na, ez ilyen ember volt, és elég az hozzá, hogy mindig jó könyveket olvasott, többnyire tiltottakat, és még nem elég, hogy olvasta, hanem oda is adta a parasztoknak. így jutottam én is könyvekhez, így támadt vágyam arra, hogy az igazi világot megismerjem. Hát, sikerült. Először is, a Művek. Amerre a szem ellát, kémény kémény mellett, csarnok csarnok mellett, már akkor is. Nekem tetszett! Tetszett az a füst, por, zaj, égett fémszag és olaj, ami mindjárt reggel várt a kapuban. Sőt, ott terjengett Csepelen, az egész községben. Mert akkor még község volt. Ha este sétáltam az utcán, vagy moziba mentem, vagy ha a kislánnyal helytelenkedtünk a dunaparti bokrok között, akkor is éreztem. Az albérletbe, ahol ágyra jártam, oda is elhallatszott a nagykalapácsok dörgése. Vagy inkább csak a dübbenés hulláma a földben: Egyet rezdült a pohár a tálcán? Lecsapott a hetventon- nás! összerezzent az üvegcsillár a fejem fölött? Kezdenek a százasok! Meglibbent alattam a heverő? Betoltak egy izzó fémoszlopot a száznegyven tonnás alá!... A munka, az kegyetlen volt, nem mondom: darabbér. És ha a művezető azt mondta, hogy erre negyven percet ad, akkor nem volt vita! Mert a kapunál álltak a lakatosak, sorban. És ha azok is szervezett munkások voltak, akkor a szakszervezet sem tudott megvédeni. Hanem az mégsem igaz, hogy csak úgy rugdosták ki az embert akkoriban a gyárakból. Mert az időt a művezető mondta meg az új munkára, de ha kész lettem vele, és láttam, hogy tetszik neki, akkor azt mondtam: Negyvenkét és fél fillér! És megadta. Mert tudta, ha nem adja, én akkor is kifogástalan munkát végzek, de itt- ott hagyok valami rejtett hibát, ami esetleg csak két év múlva ugrik ki, és akkor 423
