Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 5. szám - TANULMÁNY - Baranyai György: A születés emlékezete
azt tanácsolnád nekünk, hogy ne csak lándzsával harcoljunk érte, hanem baltával is.’fi Hogy a hasonló a hasonlónak örüljön, a poroszoknak egy spártai kettőssel is visszavágott Marx. A HARMADIK Ugyanazon 1842. évben, április—augusztus között született, s augusztus 9-én már meg is jelent (a „Házasságról szóló fejezet” kivételével) az előbbi cikket is közlő Rheinische Zeitung-ban e „háromcsillagos” jelzésű kritikai tanulmány, mely Hugo Gro- tius természetjogi tankönyvét, a „történelmi iskola ótestamentumát” (— ,mely felöleli a természetjogot, mint a pozitív jog, különösen a magánjog egy filozófiáját’, ahogy azt e Hugó-kötet alcíme mondja —) bírálja Marx úgy, hogy azt „méltó” ellenféllé téve az agón arisztophanészi módján, kiáltvánnyá „dobja fel”, s ezt a darázsfelhőt, mint valami diffúz agyaggalambot, vagy inkább ölyvet, sörétes elmeéllel s teljesen sportszerűen lelövi. A történelmi jogi iskola filozófiai kiáltványa e tanulmány címe. S miképpen az ókori tragikus színen a szóló mélyül, hasonlóképpen a korabeli német színen történtekben is mind mélyebb a vizsgálat. (Hiszen egykor a dithyrambosból vett kecskedal kórusából kivált a szóló kori- phaios, a nyolclábas trochaeusokban, tetrameterekben folytatott olyanképpen párbeszédet a karral, hogy az ő szóban előadott dramata-jának a kar dalban adott érzelmi kifejezést — miképpen a világtörténelmi Bhilipposzok, Sándorok, Napóleonok, La- salle-okkal is játszó Bismarckok, meg „a föld összes országai egyesítésének”7 Xerxé- sze, s másai Peiszisztratoszi meghonosítással s egyébként a saját színeiken művelték —, ott a döntő további három kilépést a három nagy tragikus, Aiszchylos, Szo- phoklész s Euripidész tette, nevezetesen úgy, hogy Aiszchylos alkalmazott a koriphaios mellé második színészt s így önállóságot adott a dialógusnak — a filozófia kiváló koriphaiosa, Platón is igen kedvelte s szépírói szinten művelte ezt a jó fogást, bár ő a mogulé szólónak partnerét jobbára tőmondatos vakkanásokra, kiemelő nebulósá- gokra szorította le —, Szophoklésznél a kar hátrébb szorult, s a cselekményt előrevivők teljesen a szereplő személyek lettek, mivel nála már három színész alkotta a szerző „háromszemélyrendszerét” az Aiszchylosz-i „kétszemélyrendszer”, ezen színi kettőscsillag helyett, s nála a tragédia nem a kiskozmikus pánpythagoreusi kéttest- rendszer alkalmazott matematikáját találja fel tömegnélküli pályákon a kepleri harmadik törvény szerinti emberi tartalmában, költői zsenialitással — miként a koraiak ősi kara s a belőle kivált koriphaios viszonya példázza, sem mint a kettőscsillagok matematikáját Aiszchylosz —, hanem a Lagrange-it, melyben a jelentéktelenült kar csak a Kordylevszki által tettenért égi helyeken, a porholdlét kétcsoportú semmiségeként stabil tény, de ezt már csak Euripidész, a legtragikusabb tragikus vette észre a válaszában, a természetes szétválasztottság olyan ábrázolásában, megmutatásában, amit mi társadalminak s szerelemnek nevezünk, mert ő a megtartott Szophoklész-i újításhoz már „csak” a „Jakobi-féle matematika” emberi tartalmú felfedezését, a rendszerekbe belépő üstökösök, a „nyárdél egén ragyogók” gondját, s a szerelemnek mint főmotívumnak a tragédiái megmutatási szükségletét hozta, hiszen nála már nem héroszok, de köznapi emberek alkották a „háromszemélyrendszert”, nem csodálni való hát, hogy Arisztophanész — aki a tragikusok által jobban mellőzött két témát, az államot „A nők államá”-ban, s a vagyont, a „Plutosz”-ban tűzte tollhegyére — nemcsak kigúnyolta, mint minden fontosnak ítéltet, őt, „A nők ünnepé”-ben, meg a „Békák”-ban, mely utóbbiban Euripidész ellenében a kecskedalos isteni választás Aiszchyloszt tüntette ki, mikoron mindketten Hádész lakói már, de a még élő Euripidészt a „Görögország belső virágzását” fémjelző athéni világból a „jövő hívása” már abba a makedón királyi udvarba szólította, ahol már élt az a Philipposz, aki „a görög világ” legnagyobb politikusaként megvalósítja majd azt a drámai fordulatot, melyet „Görögország külső virágzásaiként a fiának, Nagy Sándornak nevéhez fűzve ismerünk, amely Fiúnak első „világtörténelmi tette” a korabeli pletyka szerint önnön apjának a saját testőre általi megöletésében való hallgatólagos s anyjával cinkos tudomás volt). 432
