Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 4. szám - SZOCIOGRÁFIA - Thiery Árpád: Gyötrelmes arcom

Ügy emlékszem, az áhított hatalom mindössze egyszer volt a kezemben teljesen és valóságosan. Tanulságos. Az elemi iskola negyedik osztályába jártam. Már harmadikban is tetszett a lány, de csak a negyedik év kezdetén döbbentem rá, hogy csaknem elviselhetetlenül szeretem. Az iskolából minden áldott nap feltűnés nélkül, vagyis kellő távolságból követtem hazáig, majd a napi lecke befejezése után villanygyújtásdg a lakásuk környékén ólálkodtam: hátha megláthatom. Az aradi vértanuk ünnepélyének hetében egyik osztálytársammal váratlanul a gyűlöletig fellobbanó ellentétem támadt.

Az osztályból csapatot szerveztünk. C is. Én is.

Életemben soha többé olyan boldog nem leszek, mint amikor bediktálták a nevüket, s én mindenkit sorban egymás után felírtam a füzetemben. A tisztségviselőket én jelöltem ki.

Minden délután erőnk tudatában s attól fűtve: nyolcán-kilencen mogyorófa vesz- szőkkel fölfegyverkezve portyáztunk azokban az utcákban, ahol B. Fenéket gyaníthattuk. Lesben álltunk a vízlefolyó árkok aljában, a járdát szegélyező sövény fedezékében. Az ellenfél elfogadta a kihívást, ők is fölfegyverkeztek. Egyik délután megütköztünk, közel ahhoz a házhoz, ahol a lány lakott. A keskeny utca egyik vége felől mi nyomultunk befelé, a másik vége felől ők. Amennyire visszaemlékszem: nagyjából egyenlő erők álltak egymással szemben. Lendületből, erőnktől valósággal megittasodva mogyorófa vesszőinkkel alaposan helyben hagytuk az ellenséget. Csapásaink nyomán a csupasz lábszárukon, hátukon a vékony trikó alatt, a karjukon pokolian éghetett a bőr. A miénk is természetesen, mert mi is kaptunk eleget, de úgy tűnt, a győzelmünk megsemmisítő. Nem kíméltük őket. B. Feri két alvezérféle társával a mély utcai po- csolyás vizesárok védelmében menekült, mint aki puskacső elől futva a legkisebb célpontot szeretné nyújtani.

Futni hagytam őket.

A diadal mámora nemhogy kielégített, de alig tudtuk elviselni. Vereség után legajánlatosabb, ha az ember magára marad a szégyenével, de a győzelem egyedül nehezen viselhető el. Csak lassan hevertük ki az öröm izgalmát. Az árokparton pihentünk, közben fel-felidézve a győztes harc leggyönyörűbb mozzanatait. Nem értettem: hogyan győzhettünk olyan megsemmisítő fölénnyel, hisz létszámban s fegyverzetben nem voltunk erősebbek amazoknál.

— Mi erősebbnek éreztük magunkat — fejtette meg padszomszédom a titkot.

Csapatom tagjai később hazaindultak leckét írni, mi hárman, a vezérkar, eldobáltuk a mogyarófa vesszőket, és átmentünk a közeli játszótérre. Sötétedett, amikor mi is elindultunk hazafelé. Alig haladtunk azonban háromszáz métert, ahol az Angyal utca derékszögben a főút felé kanyarodik: utunkat állta B. Feri fölfegyverkezett csapata. Földbegyökerezett lábbal álltunk valameddig. Fölmerült bennem, hogy megfutamodhatnánk, bizonyos, hogy olcsóbban ússzuk meg, de hátrapillantva láttam, hogy mögöttünk is lezárták az utcát. Ebben az utcában lakott a lány. Nagy verést kaptunk. Sokkal hatalmasabbat, mint amilyent mi osztottunk ki. Mind a hárman véreztünk. Nem volt védekezés a vesszőcsapások és az ütlegek eben, míg az ellenfél meg nem únta. Megalázó volt.

Hatalmam természetesen megbukott.

Az első sokk emléke megmaradt. Legfőképpen a tanulsága, hogy a hatalmat nehezebb megtartani, mint megszerezni. De kevés csodálatosabb élményt, állapot van az emberi életben, mint a hatalom birtokosának lenni, hisz magában foglalja a legfontosabb és a legnemesebb emberi tettek lehetőségét! A hatalom magában foglalja a rend lehetőségét! Vagyis annak a forrása. Biztosítja az együttélés, a gazdaság, a politika, a kultúra szervezettségét! Kijelöli, és ébren tartja a társadalom célismeretét! Szervez, irányít és dönt! A cél érdekében fegyelmez és magával ragad! S mindezek a legkisebb közösségre éppen úgy érvényesek, mint világméretekben. Nélküle közösség nem érvényesülhet, nem fejlődhet. Talán nem is létezhet.

344