Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 6. szám - Simonffy András: Anyám naplója - 1944
lesznek hadifoglyok. Szegény szép Budapestünk is kevesebbet szenvedne, ha ez a dolog sikerülne. Ökölbe szorul a kezem, és rakásra tudnám ölni a pifkéket, ha arra gondolok, hogy milyen koldussá, milyen nyomorulttá tettek minket. Hadaink mind aláaknázva. A Margit híd a levegőben. Aláaknázva a Parlament, a királyi vár és minden érdemleges középület. Ha ezeket is mind felrobbantják, nem hiszem, hogy akadjon még olyan magyar ember, aki ezek után sem tudja, hogy mi a teendője. (De azt az agyalágyult Szálasát is szeretném a szélben lengeni tudni!) December 31., vasárnap, Szilveszter Budapestnek mégis végig kell szenvednie az utcai harcokat. A két orosz parlamentert lelőtték a németek. Szörnyűek lesznek Budapest legközelebbi napjai — de a büdös gazember pifkéknek sem szeretnék a bőrében lenni. 1945. január 6., szombat Hat napja vagyok már magamban, Ernő nélkül. Ilyenkor látom igazán, miilyen éltető erő nekem Ernő. Hat napja vagyok nélküle, s már tele vagyok egy csomó kétséggel, kétségbeeséssel. Látom-e még őt valaha?! Visszakapom-e kicsi gyermekeimet? Élnek-e még egyáltalán? S ha igen: milyen körülmények között? Csak még egyszer kapjam vissza őket, soha többet el nem mozdulok mellőlük. Dolgozom értük, játszom velük fáradhatatlanul, kizárólag csak nekik élek ... Istenem, add vissza őket egészségben! Szilveszter este ide a lakásunkra kaptuk a vacsorát, s vacsora után sűrűn voltak látogatóink. Először Bolgár prof. jött a kis Berkovitssal (Bolgárné nem), ők aztán elég hamar elmentek, de itt volt Illés Béla, Telmond, az öreg Nyi- kita, aki reggelig itt maradt, igen pityókás állapotban. Volt itt egy Szánja is egy lettel meg egy magyarral. Persze, jólesett, hogy barátságukat ily módon is kimutatták. Ennek a napnak a szomorú eseménye az volt, hogy a németek a két parlamentert lelőtték, s így az este folyamán is sok szó esett róla. Szilveszter éjszakájától kezdve három nap és négy éjjel szakadatlanul hallottuk a Pestről idehallatszó bombázások zaját. Elképzelni is rettenetes, hogy mi lehet Pesten. Az emberek bunkerokban, pincékben élnek már napok óta úgy, hogy onnan kijönni sem tudnak. Víz nincs, gáz, villany nincs. Ülnek fásultan, kimerültén a sötét pincékben, születnek, meghalnak, s az anyák beleőrülnek, hogy nem tudnak enni adni a kicsinyeiknek. A város közben tönkre megy, romhalmaz lesz. De, persze, a német hadvezetésnek megéri, mert „százszor inkább egy Budapest, mint egy Bécs vagy Berlin!” Csak az az érzésem, hogy Bécs és Berlin bevétele előtt nem fogják megkérdezni őket, nem kegyeskednek-e inkább feladni a várost... Annyi irántuk érzett gyűlölet szorult össze bennem, hogy ha rám lenne bízva a „német kérdés”, azt hiszem, nem sokat gondolkoznék rajta. Elsején Ernőt elvitték tőlem. Előre mentek egészen Pest közelébe, a Pesten levő hívekkel a közelebbi kapcsolatot felvenni. Jóska is vele ment, így egészen egyedül maradtam. Szó volt róla, hogy jó lenne, ha én Debrecenbe visszamennék a holminkhoz, Illés Béla ígérte is, hogy elvisz magával, de ebből semmi sem lett, mint ahogy én azt előre láttam. Jelenlétünk Debrecenben nem kfvána516
