Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 6. szám - Kende János: Emlékezés Szabó Ervinre
még kínálkozó, kevés számú és bizonytalan erőket alkalmazzuk ... abban a keserít tudatban, hogy e fegyverek hatástalanságát ismerjük.”1 Valójában a munkásmozgalom ennél már jóval előbbre tartott, annak ellenére, hogy az MSZDP 1916 végéig válóban nem tett sokkal többet, mint amit a pártvezetőség idézett jelentése tartalmaz. A panaszbizottságokról szóló rendeletek révén, amelyek a szakszervezeteket ismerték el a munkásság kizárólagos érdekképviseletének, ismét számottevően nőtt a szervezett munkások létszáma, s a legjelentősebb szakmában, a vasasoknál elérte az utolsó békeév taglétszámának 77%-át. 1916 februárjában, júniusában és júliusában jelentős sztrájkok robbantak ki a bánya- és vasiparban, s bár a sztrájkokat katonai erővel elfojtották, a munkások követelését részben kénytelenek voltak teljesíteni. Ezeknek a sok ezer munkást megmozgató sztrájkoknak közös sajátossága volt, hogy a „hivatalos” munkásmozgalom ellenzésével robbantak ki, s az előbbi fórumok szerepe jobbára azok lecsendesítésére korlátozódott (ez különösen az 1916 júliusi csepeli tölténygyári sztrájk esetében nyilvánult meg élesen).2 Az erőgyarapodás jóval nagyobb mértékben folytatódott 1917-ben a magyarországi munkásmozgalom „nagy évé”-ben. A februári forradalom híre hatalmas lendületet adott a munkásság harcának. 1917. április 8—9-én előzetes hatósági bejelentés nélkül megtartották az MSZDP ún. „titkos” kongresszusát. Május elsején — a háború kitörése óta először — ismét a hagyományos módon, munkaszünettel ünnepelt az ország munkássága. 1917 május—júniusában tízezrek vívtak győzelmes sztrájkharcokat s a küzdelemben elöljártak a korábban nem szervezett, nem szervezhető rétegek: a bányászok, vasutasok, tisztviselők, a nők és ifjúmunkások. A dolgozók „tavaszi hadjárata” ismét jelentős politikai tényezővé emelte az 1914-es csapásokat (kivételes hatalom, szervezeti gyengülés) és a saját botlásait még alig kihevert MSZDP-t. Megvalósulni látszottak a párt régi harci céljai: megbukott a reakciós Ti- sza-kormány, az új kabinet lekötötte magát á választójog demokratikus reformja mellett, s az új miniszterelnök, Eszterházy Móric gróf személyesen kereste fel a párt titkárságát, hogy meghívja kormányába a munkásság képviselőit, amit a párt vezetői — helyesen — elhárítottak maguktól. A párt fáradozásait az 1917. májusi—júniusi stockholmi konferencián a megegyezéses béke és a II. Interna- cionálé feltámasztása érdekében már csaknem az egész hazai közvélemény reménysége és figyelme kísérte. A „nagy” célokért vívott harc közben jelentős konkrét eredményeket vívott ki magának a munkásmozgalom a munkások és alkalmazottak egyesülési joga kiterjesztése területén. Gyakorlatilag általánossá lett a szakmai szervezkedés szabadsága és évtizedes harcok után biztosították a pártszervezetek legális működését. A szervezett munkások száma meghaladta a kétszázezret (a háború előttinek duplájára, az 1916-osnak mintegy négyszeresére nőtt) 1917 végén s az év nagy, politikai tüntetésein százezrek vonultak az utcára a párt, a szakszervezetek hívó szavára. 1917 tavaszán, kora nyarán még úgy tűnt: csoda történt, ezekben az eseménydús napokban mintha lecsendesült volna a magyarországi munkásmozgalom minden belső vitája, ellentéte. Senki sem emlegette az 1914-es szociálsoviniszta botlásokat, Kunfi büszkén jelentette ki az 1917. áprilisi kongresszuson, hogy az MSZDP-nek nincsenek sem Scheidemannjai, sem Liebknecht] ei.3 Egy rövid pillanatra úgy látszott: az MSZDP a világ egyetlen olyan szociáldemokrata pártja, amely egységét megőrizte, s befolyását jelentékenyen megnövelte az I. világháború idején. Ebben a pezsgésben, reményteljes nyugtalanságban hol, milyen pozícióban találjuk Szabó Ervint, a magyarországi munkásmozgalom újítóját, aki jóformán 500
