Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 3. szám - SZEMLE - Szervác József: Igék és igák (Bella István új könyve ürügyén)
fiatal...” mondhatnám, himnuszunkká vált. Azt hiszem, az első Bella-epigonok között jegyezhetem magam. Első ízben neki is küldtem el verseimet. Szerencsére levelem nem érte utol: másik albérletbe kötözött. Aztán: 1969. május 31-e, emlékezetes nap. Szombat volt, ha jól emlékszem, pedagógusnap. Walt Whitman, a nagy bálvány születésének 150. évfordulója. Egyszer csak délelőtt másodmagammal lerendeltek az igazgatóhoz. Kiderült, ki akarnak csapni bennünket. Az is kiderült, az intézmény közelgő jubileumára való tekintettel „kegyelmet kapunk”. Valahogy föl se tudtak idegesíteni. Fél egykor rohantunk az aznap nyitó könyvheti sátrakhoz „Az ifjúság múzeumá”-ért. Mitől lehetett ránk ekkora hatással egy „népies”’ fiatal költő? Korosztályunkban nem voltak hadiárvák, nem ismertük kilencévesen a kenyérkeresés korán férfivá érlelő élményét, a dunántúli kis falu, ahonnan költészetének képi világát, élményalapjait magával hozta, távol esett a mi koszos, füstös, sivár gyerekkort nyújtó Csepelünktől. De fiatalok voltunk, tele „világhiánnyal”, forradalmakat kerestünk, cselekvő kapcsolatot a világgal, magatartásokat és pózokat gyakoroltunk. Bella István pedig éppen akkorra írta meg „Az ifjúság múzeumá”-1, amikor mi a legjobban éreztük magunkban feszülni az ifjúság bevethetetlen energiáit. Tőle, vagy legalább: tőle is tanultuk az ifjúságot. Ezért hálásabb vagyok neki most is, mint a jóval későbbi, ismeretségünk néhány éve alatt nyújtott rengeteg segítségéért, költői, emberi tanácsáért. Harmadik könyvéből, a „Hetedik íc<zuics”-ból már tőle kaptam egy dedikált példányt. A mostaninak, az „Igék és igáfc”-nak verseit jórészt már kéziratban olvashattam. Azután szinte minden darabját láttam lapokban, majd az összeállított kéziratot is. A címet is tudtam előre, eleget vitatkoztunk, meditáltunk, élcelődtünk rajta, kikérte mindenki véleményét. A kész könyv mégis meglepett. Gyönyörködéssel és borzongással olvastam végig. Gyönyörködéssel, hisz régi ismerőseim a versek, borzongással, mert ez Bella legsötétebb tónusú, leghalálszagúbb kötete. Sokan vannak, és sokfélék a halottak. Mindjárt az első versben — egy üszkös jegenyefa-tetem. Aztán a fantom-falu, Gyűrűfű, azután régen halott költő-ősök, Vörösmarty, Reviczky, Ady kísérteiéi, azután a költő édesapja, akinek személyével ezer év elesett magyar katonáinak állít emlékművet, és két fájdalmas, közeli emléket felidéző vers újabb halottakról: Szabó Istvánról és Latinovits Zoltánról. Halottak, temetők, sírok, kopjafák és halál, halál, így igésítve: „halálosodsz”. És a legijesztőbb: egy látomás a nyelv, vele a vers elhalásáról, ami a költő pusztulása is egyben: „ .. ..A szótövek, félmondatok ideje jő. A sunyi ponté. Minden kidőlt felkiáltójel kopjafa. S te vagy a halott.” (Ami elmarad) De honnan ez a sötéten látás? Bella István kiegyensúlyozott embernek látszik. Harminchét éves, a haja fekete. Egészséges és izmos. Szereti a focit és szenvedélyesen sakkozik. Társaságban sziporkázik. Tele van anekdotákkal, szállóigéket gyárt. Meggyőződésem, hogy sokat dicsért „nyelvi leleményességének” alapja rendkívüli humorérzéke. Még panaszkodni is csak tréfálkozva tud. Csak éppen már nemzedéktársak dőltek ki mellőle. Csak már rengeteg pályatársát, barátját vitte el az alkohol, őrölte fel idegbaj, végezte ki öngyilkos mozdulat. Csak már huszonéves költők jövője aggasztja. Csak mert nagyon akarja az életet, találja meg a cselekvésre, a nemcsak kimondani, de megélni áhított igékre nehezedő igákat. De tiltakozik ellenük az enyészet minden leleplezésével. Minél közelebb engedi magához a halált, annál maka- csabbul állítja szembe vele az életet. Mint a kötet címadó versének utolsó soraiban is: „Mit is akartam mondani Félrevert földként bongani A földnek visszamondani hogy nem akartam bomlani” 278
