Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 3. szám - SZEMLE - Szervác József: Igék és igák (Bella István új könyve ürügyén)
leg szinte túláradóan nyitja rá a szemünket két ember egymáshoz tartozására, vállalt közösségére. Ladányi mintha bagatellizálná ezt a kapcsolatot: Ám ez az „egész” a mindent jelenti itt, a teljességet, a véglegességet sugallja. Epigramma című verse az új valóságlátás és a költői megújulás vágyát fogalmazza meg rendkívül kategorikusan. De ha jól odafigyelünk, ez a határozott fogalmazás nem is olyan egyértelmű és meglehetősen elvont. A munka és a művészet esztétikumának szembefordítása látványos, de — hitem szerint — terméketlen dolog. Harmóniára van szükség „kint” és „bent” — ez már eldöntetett. Ladányi valószínű arra is utal, hogy a munkának és művészetnek közelebb kell kerülnie egymáshoz, hogy a műalkotás és munkaalkotás ne külön-külön kezek nyomán jöjjön létre. De Ladányi se bújhat ki a bőréből, ő maga is a „hivatásos szépség-gyártók” közé tartozik, negatív dialektikája eredményeként. Hisz oly annyira költőietlen, hogy az már költészet. Ladányi igazat akar mondani minden áron, ám az igazságnak is megvan a maga szépsége, együvé tartozásukat le sem tagadhatja senki. S hányszor művelte Ladányi is a varázslatot: a torzat, a groteszket, kínt, fájdalmat, tragédiát azzal, hogy kegyetlen őszinteséggel tépte fel — önmagában is! — „szépen” mondta ki „a rettenetét”, ezzel oldotta föl — Illyés sorait szabadon idézve. így teljes a gondolatmenet, így békíthető össze Ladányi paradoxona. Mi fáj hát végül is Ladányinak? — térhetünk vissza eredeti kérdésünkhöz. Nem csak a jelen konkrét bajai fájnak neki, nem csupán a „szocializmus mai állásának” ellentmondásai, konfliktusai. Nagyon leegyszerűsítve a következőt mondhatnám: az emberi lehetőségek tékozlása. Hogy semmi sincs úgy, ahogy lehetne. Hihetetlen, amit állítok? Könnyen lehetséges. Hiszen egy történész azonnal rámsütheti: a lehetőségek történelmét a valóság történelme fölé és elé helyezem. A történelem azonban a lehetőségek története is, a képzelőerőé is. S Ladányi képzeletének bűnbeesettje, elkárhozottja. S ezért jó költő. Ennél többet aligha érdemes mondani. Igék és igák (Bella István új könyve ürügyén) Legutóbb egy amatőr színházi esten találkoztam Bella Istvánnal. Az első műsorszám, meglepetésemre, egy, az ő verseiből készült összeállítás volt, a Fodor Tamás vezette „Stúdió K” előadásában. Meglepetésemre, mondom, mert az első pillanatban furcsállottam, hogyan jutott eszükbe legutóbbi bemutatóik, szociográfikus dokumentum-darabok és egy modern, sajátos Csehov-értelmezés után a „Szeretkezéseink”-et a „Sárkeresztúri ének”-et, az „Oszip Emiljevics Mandelstam éjszakái”-1, a „Halotti beszéd”-et előadni. A produkció végül meggyőzött arról, hogy a főként értelmiségi fiatalok körében népszerű, korszerű, kísérletező színházat játszó csoport tagjai talál- hoztak Bella István verseivel, és tovább is tudták adni költészete lényegét. Vagy nyolc-kilenc évvel korábban adta a kezembe Bella 1966-ban megjelent első kötetét, a „Szaggatott világ”-ot osztály- és költőtársam a csepeli gimnáziumban, ahol meglehetősen fogságba esve éreztük magunkat. Irodalmi műsorokat írtunk, szerkesztettünk és adtunk elő, melyekben számunkra jól megfértek egymással az „Üvöltés” beat-költői, Whitman, Lorca, Jeszenyin, Ady, József Attila és Bella István versei. Sikerült is teremtenünk neki olyan hírnevet, hogy szinte tiltott költővé vált. Tankönyveimet tőle vett idézetekkel tetováltam. A kötet nyitóverse, a „Csak aki olyan Hát ennyi az egész ... ÖSSZEGEZÉS HELYETT PÉNTEK IMRE 277
