Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 2. szám - SZEMLE - Bodri Ferenc: Költözködések és kongresszusok
Költözködések és kongresszusok BAJOMI LÁZÁR ENDRE ÜJ PÁRIZS-KÖNYVEI „A színháziból kijövet felballagtam a Blanka utcán a Pigalle térre, ahol az Üdvhadsereg éppen éjféli ingyen levest osztott a hajléktalan koldusoknak és egyéb csőlakóknak ...” — emlékezik a szerző, és bár a mondat kitűnően jellemzi a tárgyat, az írót, a helyszínt és a kort, Bajomi sohasem volt sem hajléktalan, sem koldus, sem pedig csőlakó. Sohasem ette az Üdvhadsereg kenyerét. Szellemi munkásként élte meg és élte át Párizst: ellenőrizve a hulló platánleveleket, a metróállomások sorrendjét és a járda lejtéseit. Bizonnyal felkereste még a péket is. Megtanulva közben a rakoncátlan francia szórendet és a rendhagyó igéket, mindazt talán ami egy magyarnak francia. A fiatal, alapvizsgás debreceni egyetemista párizsi „kiruccanása” hosszabb időre nyúlt a tervezettnél: Párizs-hajlama, napjainkban is mindegyre bizonyított frankomániája (értvén ezalatt a francia kultúrát és a nemesebb szellemet, aligha pedig Kuncz Aladár fekete kolostorának barbár őreit vagy Márai és mások idegenundorú francia véglényeit,) nomeg a történelem- és történetformáló erők és mozgalmak (az itthoniak, amelyek ítéletet hoztak az újságíró egyetemista felett, meg az ottaniak, amelyeknek méginkább részese lett), Ady és a többiek kezdték ki hungaroeentrizmusát, utalták a 17 esztendős „francia kurzusra” utóbb. Olyan kollégiumokra, amelyeket nem a Sorbonne-on, hanem a bulvárokon és a tömeggyűléseken adnak elő. Az író a Párizs nem ereszt el című emlékezéskönyvvel ennek a forradalmi mozgalmakból, francia nyelvből és kultúrából, nomeg hazai és európai történelemiből egyaránt jelentős ciklusnak első harmadát (1934—39) eleveníti fel. A magánélmények olykor túl személyesek, de a könyv nagyobbik hányada az akkori Párizs eszmei és szellemi hatásával foglalkozik, az FKP akcióival és nagy egyéniségeivel (Thorez, Barbusse, Caahin stb.), a baloldali magyar emigráció életével, mindavval, ami az akkori Európa igazi arca volt. Egy olyan Párizs jelenik meg itt, amelyről aligha szólnak a mai beszámolók és útikönyvek, a színhelyek nem tartoznak a turisták tíz napra tervezett látványosságai közé. De szól a könyv mindarról, aminek Bajomi könyveiben és munkásságában jeles magántudósa lett, és bár a leírt hat esztendővel csak az alapvizsgáig jutott (megfejelvén így a debrecenit), mégiscsak ott állt az esővert macskaköveken. Énekét hallja talán Radnóti is. Ebben a nagy, sártól és koromtól iszapos zivatarban kicsinyke sátor borul az emlékező fölé: a magyar emigráció, amelynek újságírója lett. ír, tudósít és szerkeszt: ez biztosítja szellemi-, eszmei- és élet- feltételeit. Olykor egy nagyhírű és nagyszerű esemény mellett feltűnik egy-egy szemrevaló látvány (a Városból vagy a szembejövők közül), hisz ez is megidézi a fiatalember (vele az olvasó) tekintetét. És akit talán elfárasztanak a szaporán csillámló mondatok, az a könyv felett a saját emlékein révedezik. Az emlékezés gyorsuló „fősodra” átsegít a jelzőzátonyok és az apró homokpadok fölött. Olykor beszívja a magunk emlékcsermelyeit: egy-egy villanásra rajongott franciák alakja tűnik elő, és olyan magyarok neve (Kardos László, Juhász Géza, Hankiss János stb.), akikhez az olvasónak (így a recenzensnek) személyes köze volt. Akiknek munkája nyomát a szelleme viseli. A „történelmiek” mellett bilincses apróságok is: a szelíd Nánay Béla alulírottnak 182
