Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 5. szám - Farkas Imre: Háromszor kell az ember (elbeszélés)

talált, ahogyan Ildikóék is Kazincbarcikáról. Csak az enyémek nem pályáznak haza.

Rozika járt nálam, az uram unokahúga. A nagyobbik lányommal egykorú, a fiammal két évben is együtt arattak, csépeltek a vásárhelyi pusztán. Amikor egyedül maradtunk apánkkal, sokszor átjött hozzám. Az ő szülei akkor már elhaltak. Ügy szeretett ő engem, hogy a gyerekem se jobban. Majd 20 éve, hogy elhurcolkodtak, de szinte nem múlt el év, hogy meg ne látogatott volna. És most, hogy az ura nyugdíjba ment, azon gondolkozik, talán hazajönnek. Ha tényleg be kell költözniük a szőlőből a városba, mert valami fontos utat vezetnek a kertjükön át, akkor nem is tétováznak sokat. Gyenge már az ő szíve ahhoz, hogy emeleteket másszon. Olyan nagy megnyugvással érkezett, mint aki hazaért. Azt mondta, itt minden a régi.

A ház a régi, Rózsikám. Az udvar túlsó sarkában az istálló se újult. Helyén a kút is. Csak a kerítés, a góré, a kútágas, a kútrovás, meg a padlásfeljáró változott. Kiöregedtek az eperfák is. Kiszedettem őket a Piri urával. Felesben kiszedték, föl is aprították az ágakat, meg a tüsköt. A faderékon volt egy kis osztozkodás. Magának, nénje, úgyis csak tűzre kell, mondta Károly. Odaadnám érte a gally- meg a tuskórészemet. Lemérném, és ha kevesebb lenne, megpótolnám. Nősül a gyerek, fölvágatnám a bognárral, jó hasznát vennénk a deszkának. Éppen kérni akartalak Károly, fűrészeltesd szét, és majd a deszkát megfelezzük. Beteg ez a kútrovás, látod. Nekem is jól jön a deszka. Ahogy gondolja néném, sütötte le Károly a szemét, de elszontyolodott.

Hogy boldogultok, kérdeztem tőle, hogy visszahozzam a kedvét. Nem panaszkodhatunk, Mariska néni. Az idén is gyürkőztök még a jószágokkal? Muszáj ! Tudja, hogy van nálunk. Én a tsz-ben, az asszony idehaza, a gyerekek az iparban. Nősülésig hazaadják a pénzt, akkor mindegyik kap az induláshoz 60 ezer forintot. Hál istennek, két kőműves is van a családban, a harmadik meg vízvezetékszerelő. Bevásároljuk apránként az anyagot, és összefogunk, amikor szükség van a házra. De ehhez minden erő kell, ami csak van. Meg a háztáji, persze. Most is a jászolnál áll a két hízóbika? Most is. De az idén nem tíz disznót hizlalunk, hanem húszat. Muszáj, nénje, a nagyot is, a kicsit is megmarkolni. Csak így megy. Ezért gondoltam erre a deszkára. Zsaluzóanyagnak kellett volna. De harag nincs, ugye? Miért volna, fiam? Nem akartál te rosszat.

Mikorra mindezt elmesélem, körüljárjuk a házat, és visszakerülünk a gangra. Rozika mindent megnéz, mindent felismer, és megint azt mondja, semmi sem változott. És tényleg az van a szívében, hogy itt minden a régi. Pedig a veranda, ahol ülünk, azóta lett. hogy ők elmentek. Akkor tűnt el a vadszőlő lugas. Nagyon járták a darazsak. Szegény uram még enni sem tudott nyugodtan, ha a darázs megjött a dinnyére. Káromkodott, csapkodott. Mennyi mindent megért szegénykém. Háborúkat, sebesülést, fogságot, szegénységet, betegségeket, semmitől sem félt, csak a darázstól. Hat éve a konyhát köveztük fel. Öt éve múlt, hogy a tetőn átforgattuk a cserepeket. Üj kéményt csináltattunk. Kicserélték a szélfogó deszkákat meg néhány szarufát. Tavalyelőtt a kemencét rakattam újra, Rozikának mégis változatlan itt minden.

A gyerekeiről mesél. Kevesebbet időzik az ácsnál, akinek jól megy a sora, többet beszél a vasutasról, neki gyengébben fut a csikója. A legtöbb szó arról a gyerekéről esik, amelyik bántja. És mindég az bántja, amelyikkel együtt él. Joli. Hogy már megint milyen bolondot csinált az a lány. Az ács bátyjának a cimborája, valahol Pécs alatt lakik, feleségül kérte már vagy öt éve. A lány hozzá is ment, oda is költözött az ura szép téglaházába. De nem maradt fél évig

403