Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 6. szám - Kim Vaszin: Mari követek Moszkvában (elbeszélés)
Végül is a batár a követekkel egy fogazott kőfal elé ért a széles, zajos vásártérre. Hatalmasan, rendíthetetlenül magasodott a fal, mögötte pedig a templomok kupolái és a réztetők csillogtak a fényes téli napon. Kísérőjük levette sapkáját, s keresztet vetett a csillogó keresztek előtt. Akparsz, Kovázs és Janügan is levették sapkájukat. Ez hát Moszkva, ez meg a Kreml! A mari követek végre elérték az áhított célt! Kísérőjük elvezette Akparszt és társait a követek hivatalába, ahol egy nagyszakállú íródeák meghallgatta a jövevényeket, s az írnokok, lúdtollaikat a mellükön zsinóron lógó ólom tintatartókba mártogatva, leírták a követek elbeszélését, s a mari követeknek megparancsolták, hogy várjanak. Akparsz, Kovázs és Janügan úgy ült a tágas szobában, amelyet számukra kijelöltek, mintha kalitkában lennének, az utcát nézték a díszített, ólomrács- csal ravaszul megerősített ablaküvegen keresztül. A priccsek medveprémmel vannak letakarva: akár egész nap alhatsz. De alhatsz-e, ha forr a lélek, s nyugtalan a szív? — A nép mindenfélét beszél az uralkodóról — gyötrődve mondta Kovázs — beszélik, hogy a bojár nem kíméli az övéit. Ezt a történetet hallottam. — Történt egyszer, hogy a szegény paraszt répát és bocsiként hozott a vásárra. Éppen akkor jött a cár is ki. „Eladod?” — kérdezte a cár a parasztot, „Van akinek eladom, és van akinek odaajándékozom” — feleli a paraszt. „Hát nekem?” — kérdezi ismét a cár. „Neked, felséges cárom, okosságodért és nagylelkűségedért nem adhatom el, csak odaajándékozhatom, ha nem veted meg.” Odaadta a paraszt a cárnak a répát és a bocskort. Akkor a cár odafordult a mellette álló bojárhoz, aki kijött vele a vásárra: „A paraszt minden gazdagsága a bocskor és a répa volt, s mégsem sajnálta nekem ajándékozni. A jóért jóval fizetek. Megparancsolom, hogy a paraszt sapkáját töltsétek meg arannyal.” Megtöltötték a paraszt sapkáját arannyal, a bojár ezt megirigyelte, és így gondolkodott: „Ha a répáért és a bocskorért ennyi arannyal halmozta el a parasztot, akkor gazdag ajándékért még többet ad.” Megajándékozta a bojár a cárt egy drága lóval, a cár pedig a paraszt bocskorával és répájával viszonozta. „Fogd — mondta a cár — ezt a drága ajándékot, egy sapka aranyat ér.” A mesét hallva Akparsz elmosolyodott, s aztán így szólt: — Ez csak mese. De tulajdonképpen milyen maga a cár? Akparsz, Kovázs és Janügan türelmetlenül és reménykedve várták, mikor hívatják őket a cárhoz, szívén viseli-e az orosz cár a mari nép bánatát? A hegyekben is várták Moszkvából a híreket. A külügyi kormányszék szobájában várakozással eltöltött idő alatt a követeknek csak egyszer adódott a székváros utcáján végigmenniük. Egy nap aztán a fürge, beszédes kísérő szándékosan elvitte őket a bazárra, hadd csodálják meg a követek az orosz főváros gazdagságát. — Gazdag a mi Moszkva-anyácskánk! — szólalt meg a kísérő. — Mi minden van itt! Magától a Hordától is jönnek ide kereskedők. Akparsz a kísérőjük nélkül is látta, hogy távoli vidékekről is vezetnek a kitaposott utak Moszkvába. A kereskedők asztalain kínai selymek, német ládák, tarka szőnyegek Semáliából és Horaszanból, meg velencei tükör és kristály. Egymás mellett árul a görbeorrú örmény és a felfuvalkodott hamburgi gazdag kereskedő. Az asztalokra szórva mesés gazdagságú arany, ezüst, brokát és csipkeholmik. „Erős gazdához gazdag kereskedő jár” — gondolta Akparsz. 488
