Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 6. szám - Kim Vaszin: Mari követek Moszkvában (elbeszélés)

a fiatal orosz harcos, aki a vezér mögött állt. — Kémeinktől régóta tudjuk, hogy a hegyi marik és a csuvasok régóta készülnek hozzánk csatlakozni.

Az öreg hadvezér összeráncolta szemöldökét. .

— Tudom ... — aztán még hozzátette: — Legyen akaratod szerint, Román. Vigyétek őket követeket megillető tisztelettel Moszkvába, s adjatok melléjük két őrt.

A városiban már értesültek a követek érkezéséről. A zemsztvoban szívélyesen fogadták őket, az asztalnál csináltak helyet számukra, nagy bögre káposztalevest tettek eléjük, egy vörös inges fiú az illatozó, habkönnyű kenyérből egy halom vastag szeletet vágott. Akparsz azonban észrevette, hogy az egyik, a fehér subás, mindig a nyomukban járkál.

„Nem hisznek nekünk — gondolta Akparsz. De eljön az idő, amikor elhiszik, nyílt szívvel jöttünk Oroszországba, és nem csapjuk be őket.”

Az úton lerongyolódott mari követeket vadonatúj kaftánba öltöztették, és egy kocsisorral Moszkvába indították őket.

Az utak százai visznek minden irányból Moszkvába, emberek ezrei járnak ezeken az utakon, ezer és ezer különféle gondolattal. Az utak százaiból egy — Akparsz útja lett, a gondolatok ezreiből egy — a mari nép gondolata.

Sokára, sok versztet maguk mögött hagyva jutottak el a követek Moszkváig. Útközben sok várost hagytak el, különböző vidékeket láttak, mindenféle emberekkel találkoztak.

Nyizsnyij Novgorodban a Kreml falánál állva, Akparsz a széles Volga anyácska fagyban is háborgó sodrát nézte. Mordvin földön haladva észrevette, hogy a mordvinok nyelve hasonlít a marikéra.

Minél közelebb kerültek Moszkvához, annál zajosabb, mozgalmasabb lett az út, hosszú láncban vonultak a hússal, gabonával, hallal, fával megrakott parasztszánok.

Rjaanytól a követek egy szekérkaravánhoz csatlakoztak.

Moszkva szélén, a nagy kapunál a karaván megállt.

— A cári őrség — magyarázta a kísérő, s a batáriból kihajolva odakiáltott az őröknek: — Eressz be! Sürgős a dolgunk, követeket hoztunk a kazanyi földről.

Az őr kétkedve nézett a követekre, de beengedte őket.

A szán a kaput elhagyva egy szűk utcába ért. Mindkét oldalán egymáshoz tapadva álltak a faházak és a kémény nélküli viskók.

A mari követek megcsodálták a moszkvaiak öltözékét: a tarka kaftánokat, a kivarrott csizmákat, s a nők földig érő szoknyáit. Igaz, a városkapuhoz közeli mellékutcákban az emberek gyakran foltozott kaftánokban jártak, s a járókelők lábán nem csizma, hanem háncsbocskor volt. A Kremlhez közelebb azonban már joibb módúak voltak az emberek és a házak is jobban néztek ki, faragott címerekkel, festett tetőkkel, a kapukban meg őrök álltak.

— Bojár paloták — magyarázta a kísérőjük.

A sarkon, a karavánnal szemben, mint az őrült, vágtatott néhány lovas. „Félre!” kiáltással, útközben ostoraikkal rásóztak két, az úton meghúzódó parasztra.

Az utca végén bojár fogat tűnt fel. Három egymás mögé befogott ló húzta a kényelmes szánt. Elöl piros kaftános fiú lovagolt. A bojár maga subába takarva, magas coboly sapkája homlokába húzva, a prém alól csak a szakálla és az orra meredeziik ki. A bojár szán tovaszáguldott, porhóval fröcskölve le a mari követeket.

487