Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 3. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Ferenczi József: Ők tizenegyen meg a tűz
FÜSTÖL A FÖLD IS Megvirradt hát a nagy nap. Ha ők tizenegyen egész héten az öntésre készülnek, mi vár arra, aki még bele sem szagolt az ilyen levegőbe? Fél hatkor már mindenki együtt az öltözőben, mi szállta meg ezeket? — Szaki, most majd meglátja! Mit lát meg? Semmit sem lát, miért, te mi látsz, amikor megáll a füst a levegőben. A kezeddel tapogathatod ki az öntőnyílást. Jegyezze meg, hogy amit megfog, az tapadjon a kezéhez és a szűzmá- riának se engedje el. Ernő! Mutasd meg, mit égetett rajtad a múltkor a vas! Ez nem gyerekjáték. Ezt egyszerűen nem lehet elképzelni, ami itt lesz. Megyünk ki, Kis Jóska tüzet rak a kupolában. Még gyorsan megformázunk néhány nagyszekrényt. Hétfőn, amikor kivertük a formaszekrényből a földet, egy hegyet kapartunk össze az öntőtér közepére most pedig annyi maradt belőle, hogy éppen körbe tudjuk rakni majd a szekrények oldalát. — Mennyi ideig tart a szomszédban egy formaszekrény megtöltése a rázógépen? — kérdem Gyurmánszkit, mert megint együtt vagyunk. — Öt másodperc az alsó részeké, a felső részeket meg számolatlanul köpi. — Az anyját! Mert lemértem, hogy itt két ember, jó ha tíz perc alatt egyet ösz- szedögönyöz. Közben alapos kis gyógytornát végez. Anti, Kis Jóska — nem tudom Árpásinak hívni az öreget — betapasztják a kupoló ajtaját földdel, felizzítják a kemencét. Gyurmánszki megy fel a padlásra adagolni. Egy sor nyersvas, koksz, ócskavas, mészkő. Éppen fél óra telik el. Csuti kolompol. A három fáner már a kemence alatti bakon. Miklós beüti a dugót, folyik ki a vas. Kalóczi Anti és Bálint Ernő kezd. Aztán: Hopp! Kisapáim! Futtában dugják alá a fánert Rigó Pali és a kis Gyurmánszki, a vas ráfolyik a fáner szélére, valamennyi kap belőle a ruhájára is. Elugrás nincs, vinni kell a fánert, méghozzá másodpercnyi késés nélkül, a kifolyó alá kell tolni a harmadikat. % Az első öntés sima dolog, a legnagyobb szekrényekbe kerül az anyag, ezekben nincs mag, csak a vasgáz savanyú, de szépen füstöl a föld is, kezd kiégni a szekrény. Minden csapolás után öt perc lélegzetvétel. — Most gyújtsatok rá, fiúk. míg jó a levegő! — Közben a vas bő olajos, ezüstös cseppekben hullik alá az olvadótérben. Mintha sűrűsödnének az öntések, pedig csak a levegő telik meg gázzal. Egy órája tart, de már nem látni két métert előre. Azt mondják a fiúk, ha ilyenkor kinyitják az ajtót, attól rosszabbat el sem lehet képzelni, akkor aztán végképp nem látni. De így sem — egy félóra múlva. Ezt a tömény melasz-, vas-, olaj- és földszagú, fojtó, szemet szúró büdöst nem lehet meghatározni. A már kiöntött pirosló foltokról sejteni csupán, merre haladjon a fáner. Erről beszéltek hát Miklósék egész héten. . .. Magamban szűkölök, rosszabb, mintha üvölthetném: emberek, félek! Nincs egy talpalatnyi hely, ahol biztonságosan megállhatnék, a kupoló előtt fröcsköl a vas, és valósággal megbabonáz, ahogyan a többiek egymást óvják. Mind azt nézi, hogy a másiknak baja ne essék, magára is csak így vigyázhat. A kupolából kilövellő éles fény nagyra nyújtja az árnyékokat, és valahogy az emberek is óriásira nőnek most előttem. Aki az öntés napját végigizzadta velük, az már semmit sem tud komolyan felhozni ellenük. Amikor egy órakor bemegyünk az öltözőbe, mindenki támolyog. — Hát, kisapám — mondja Miklós valakinek —, nagyon teleszívtam magam. Vasárnapig sem tudom kilehelni. — Először hallottam Csutit panaszkodni. Nem is 246
