Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 2. szám - Tornyai Farkas: Homokút (elbeszélés)
ágaiba kapaszkodva, gyámoltalanul meg-megtántorodva vonszolta magát a motor felé. Antiikor a bokrok elfogytak, négyfcézlábra ereszkedve mászni kezdett. Kitépett fűcsomók, túrásra és kaparásra egyformán emlékeztető nyomok maradtak utána. Az út, amelyen az utolsó métereket megtette, semmiben sem különbözött a vadcsapástól, mint ahogyan Szálak János sem különbözött már a halálos sebet cipelő vadtól: érték- rendszerének hálójában csak az akárhogyan való fizikai fennmaradás semmivel som helyettesíthető vágya maradt. Ködben gyújtotta be a motort, végig emlékeden időben vitte a gép az őrsig, ahol rázuhant a motorra. A lába erről, a feje amarról, úgy feküdt Szálúk keresztben a nyergen, mint akit elraboltak, hogy huszonkét óra. elteltével iszonyú mély csendre eszméljen fel. Amint nézelődni kezdett, azonnal egy ápolónő termett az ágyánál. Hogy hívják? Miikor született? Hol lakik? Az anyja nevére is emlékszik? Szálúk, bár indokolatlannak vélte a nő kíváncsiságát, becsülettel válaszolgatott. Mennyien kíváncsiak az adatainkra, s amikor megkapták, az ember már nem is érdekli őket. Itt van, ez is elszaladt. Az ápolónő a főorvos és egy asszony kíséretében tért vissza. Arcukat a gyógyulás első időszakában akár kérdőjelként is hordhatták volna a látogatók: ha tekintetét pontra koncentrálta Szalók, a kép elhomályosult. A látogató csak pillanatokig maradt az ágy mellett. Amikor a főorvos gratulált Szálaknak a „születésnapjához”, csendesen kiment a szobából. Az erdész kérdésére, ki volt a szótlan látogató, a főorvos csak annyit mondott, egy ismerőse, aki még v'sszaitér. Szalók bólogatott, hogy jól van, és elaludt. Tizenegy napig tartották bent a baleseti osztályon, látogatókat nem fogadhatott. Ebben az időben már csak lábsebét ápolgatták, Szalók mégsem unatkozott. A főorvos aprólékosan beszámoltatta életéről, majd megkérte, hogy a kígyómarás pillanatától egészen az eszméletvesztésig írjon le mindent pontosan. Szalók teljesítette a kívánságot, egyedül a térdreeséstől az őrsig vezető útról nem tudott beszámolni. A főorvos a feljegyzéseket átnézve még megkérdezte, támadt-e benne bosszúvágy a kígyó iránt? Gondolt-e valakire azok közül, akiket szeret? Hát arra, hogy az árkos fenyőültetést már nem valósíthatja meg? Szalók mindegyik kérdésre nemmel válaszolt.- Átélte a saját pusztulását, barátom. Kétszeresen is. A kígyómaráskor maga már halott volt. Apránként mindazt kidarabolta magából, amiért élni érdemes.- Igaz — válaszolta Szalók. - De ha most azt akarja mondani, hogy az életünket nem lehet ablak mögül figyelni, hanem menni kell az úton, és vállalni mindazt, ami velünk történhet, különben nem éri meg, mert nem élet, ne fáradjon. Minderre máién is rájöttem. Azért köszönöm az igyekezetét!- Ne köszönjön semmit! - mordult rá a főorvos. Életemben még ilyen haszontalan munkát nem végeztem. Csak tudnám mért ragaszkodott annyira a testéhez?!- Talán .mert még szüksége lehet rá valakinek. De ez már az én dolgom - mordult hasonló gorombán Szalók - amikor észrevette, hogy a főorvos kellemetlenkedő modora csak álarc, mögüle minden szavára nagy érdeklődéssel figyel.- Többször is járt itt egy tejszőke hajú, kontyos asszony. Valami Terézia. Értesítsem, hogy holnap hazamegy?- Tudja már. De azért sem szükséges, mert egyedül, a saját erőmből akarok visz- szatémi.- Sok .szerencsét hozzá! De vigyázzon, kezdetben félelemérzetei lesznek! Talán évek óta először mosolyedott el Szalók. - Mért lennének? Ugyan mitől lennének? - gondolta, de nem szólt. Engedelmesen tűrte, hogy .megújítsák lábán a kötést. 129
