Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 2. szám - Tornyai Farkas: Homokút (elbeszélés)

Az utolsó kép, amit a kígyómarás pillanatában hihetetlen élességgel még felfogott, két bágyadt akácfa közötti résen át egy távoli, jó növekedésű fsnyveserdő zöld csipkezuhataga. A párosával álló, enyhén csavarodott fenyőtűk, a hártyásan lefoszló vörös kéreg és a fatörzsön borostyán-csermelyként lecsorgó gyantafolyás alkvarelltiszta képével búcsúzott tőle a természet, hogy a továbbiakban már csak az életmentő ösztön kormányozza.

A bal bokája mögötti részt marta meg a vipera, csodálkozva tapasztalta Szalók, hogy milyen sok hús van az embernek még ezen a csontos testrészén is. Bal kézzel fogta a zsebkést, mert jobbja alkalmatlannak bizonyult erre a munkára. Fájdalmat eközben alig érzett, látta inkább, mint érzékelte a beavatkozást. A robbanásszerű, iszonyú fájdalom pillanatában világosan tudta, mi a teendője, hogy életét megőrizze. Kivágni a sebet, a lehető leghamarabb leküzdeni azt a 300 méternyi távolságot a motorig, eljutni a talán 2 kilométerre levő határőr őrsig, s megkérni őket, vigyék azonnal a megyei kórházba. A fájdalom perceiken belül részegséghez hasonló zsibbadássá szelídült, ám ez a kába állapot veszélyesebbnek bizonyuk a marás korábbi fázisánál.

A mérgezéses kábulatban Szalók már nem érzékelte megbízhatóan, hogy száguld-e, mint kigyulladt istállóból a perzselt mén, vagy csak vánszorog. A veszélyérzet pillanatában tudatosított cselekvéssor homályosodni kezdett, mintha önmagával került volna eldönthetetlen vitába; a menekülésre mozgósító parancsot egyre erősödő belső hang váltotta föl: feküdj le, pihenj, hagyd az egészet. És Szalók János mintha már nem kívánt volna menekülni. Kellemes bódulat járta át, a bódulatot gondtalanság követte, majd vidám lett, csapongó, számadással senkinek sem tartozó társadalmon kívüli szabad.

A nyári, az őszi, a téli, a tavaszi erdő legvalószínűtlenebb képei vonultak el a szeme előtt, s miközben szemlélte, maga is benne járt ezekben a képekben. Hallatlanul meleg és sűrű hóból virágzó súlyom, ökörfarkkóró, fehérüröm, árvacsalán és valami ismeretlen, átható illatú, sárga fürtvirágzatú növény bújt elő. Az erdei tisztásokat áttetsző jég borította, s a jég alatt rengeteg gyümölcs: csattogó eper, málna, szamóca és vörösáfonya pompázott. Azelőtt sosem látott vörösáfonyát, ekkor csalhatatlan bizonyossággal tudta, amit lát, csak vörösáfonya lehet. A fák hengeres, kákszürke ágain pompázatos tollú madarak: királykák, pintyek, szalakóták, jégmadarak, harkályok, gerlék, fácánok és fajdok ültek, felröppentek, helyben lebegtek, majd meg nagy ívben, állandó helycserékkel újabb és újabb hengeres, kékszürke ágakra ereszkedtek alá. Eközben szüntelenül moraj lőtt a tájon épp átvonuló földrengés.

Szalóknak minden ügyességét össze kellett szednie, hogy a földlökésektől arcát szeszélyesen váltogató erdőben el ne tévessze az irányt. Érezte, nem szabad megállnia, ugyanakkor azt is sejtette, hogy futnia is kockázatos, mert ha gyorsul a keringés, gyorsabban átjárja testét a méreg. Ekkor már sejtette, hogy a kivágott hó: darabbal csak jelentéktelen mennyiségű méregtől sikerült megszabadulnia. A nyiladékra érve félig öntudatlanul, félig gyengülő értelmi belátása noszogatására előbb a puskáját hagyta el, majd a táskája után a kabátját is a földre ejtette. Amint terheitől megszabadult, nem esett oly nehezére a járás, és azt is sikerült megállapítani, hogy a nyiladék melletti ördögcéma bokrokat követve hamarosan a kerékpárjához ér. A remény, hogy hamarosan megmenekül, könnyelművé tette Szalókot. Megállt. El'írebotló fejjel fontolgatta, talán jót tenne, ha valóban pihenne egy keveset. Ha csak egy pici időre elengedné magát, megerősödne. A füvön, a langyos földön elterülve minden egyszerre jó lehetne.

Ám amint térdre ereszkedett, mint a vészcsengő harsant fel benne a parancs: „Vigyázz, nagy a baj! Vigyázz, nagy a baj!” Szalók talpra állt. Az ördögcérna szívós

128