Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 2. szám - Tornyai Farkas: Homokút (elbeszélés)

Előfordul ilyesmi, ha nem is gyaikran. Talán, ha min dán tizedik erdész mondhatja el, hogy volt nékem egyszer egy nagyon jó kutyám, de rosszra végezte. Mert az is csak jó kutyával eshet meg, gazdaszerető, hűséges állattal, hogy áldozatául essék a szere- tétének. A gyáva kutya elszalad, de még az okos is menti a bőrét szorult helyzetben. Csak a gazdájába szerelmes, em.berlelkü állat, mint amilyen a 'szerencsétlen Dorka is volt, képes olyan végtelen ragaszkodásra, hogy a tüdőgyulladásból még fel sem épülve utánalopaikodjék .az urának. Mintha erezné, hogy annak a mogorva, nyers hangú, de meleg tenyerű embernek ez egyszer igazán szüksége lesz rá. Hát volt, ha magának köszönhette is.

Az esti rálövés helyéről indult hajnaliban. Csőre töltött puskával követte a csapát, mert arról már az első világosságnál meggyőződött, hogy a vad nem múlt ki éjjel. Csípője magasságában találta a vémyoimokat a bokrokon, de a kezdeti bő vérzés néhány méter után megszűnt. Szalók János ekkor felhagyott a nyomkereséssel, s elindult a talán kétszáz méterre levő kis tóhoz. Arra számított, hogy a seblázban szenvedő állat víz közelében feküdt el. Nem először találna sebzett vadat a tó körüli sűrűben. Csendben, érzékeire hagyatkozva lépkedett a hajnali homályban. Ismert minden bokrot, mélyedést, gyökérkibúvást, tudta, hova igyekszik, azt is, ha majd a helyszínre ér, mit kell cselekednie.

A jövőbeni pillanatra időzített figyelem, amíg a cselekvés üteme el nem érkezik, olykor önállósul. Olyan belső területeken időzik el, ahol még dolgot ad számára a rendezetlenség. Régebbi öröm vagy bánat is elhívhatja az ember figyelmét a jelen valóságtól, de ok lehet a gondolat holtidős kalandozására egy olyan döntés is, amellyel belső egyensúlya védelmében éppen örömeitől és bánataitól kíván szabadulni az ember.

Szalók János az árnyáküalan fák közt haladva Terkána gondolt. Tíz évi, házasságnak is beillő kapcsolat után ugyan mért erősködiik, hogy összeházasodjanak? Az elmúlt szombaton is, a türelmetlen szeretkezéstől még .akadozó lélegzettel, arról akarta őt meggyőzni, hogy nem élhetnek tovább a régi módon. Intézzék el a formaságokat, s költözzenek össze. Szalók, kissé már álmosan, azt válaszolta, butaság lenne egy rosszul sikerült házasság terhével újra megnősülnie. Késő. Nem érez hozzá sem erőt, sem kedvet. A gyermeknek, de még a feleségnek is játék kell, látványos szeretet, sok-sok türelem, különben elhidegülnok az apától. Nem, az odahajolás nem természete Szalók Jánosnak. Megtehetné. Egyszer, kétszer igazán megtehetné, de az már olyan lenne, mintha vásárolná azt, ami önmagáért jár cserébe. Örülne - zárta le a beszélgetést - ha Torkának minden kérés, megvesztegetés vagy ellenszolgáltatás nélkül éppen az hiányozna, ami őbenne komoly, és amennyire egyszerű, annyira mély is.

Még nem ért a tóhoz, amikor egy akkora sűrűből, amelyiken nyújtott derekú szekér sem tudna megfordulni, rárohant a kan. Nem jelzett előbb, ág sem roppant, az erdész máris egy gallycsamón találta magát hanyatt. A csizmáival akarta távol tartani a fájdalomtól, sebláztól eszét vesztett támadót, eközben azon fáradozott, hogy az ágakba gabalyodott fegyvert valahogy kiszabadítsa, amikor Dorka hangos csaholással megérkezett. Nehézkesen mozgott még, nem tudott mindvégig a vad mögött maradni, s ez lett a veszte. A gyorsabban perdülő kan szembe került vele, s előbb a torkát, aztán az oldalát felszakította. A közelről leadott lövés pontot tett a küzdelem végére, de Dorkát mát nem lehetett megmenteni.

Az erdő sarkáig Szalók hihetetlenül gyorsan tette meg az utat. Az erdészet a tavaszon sziket hordatott a homokos fenyőnyiladákra. Kivágták előbb az úttiikröt, elkészítették az árkokat és az átereszeket, s a homokkal elkevert szódás agyagot rétegről rétegre beledöngölték a vájatba. A végén formás bogárhátat gyúrtak az út tetejére a gépek, hogy az erdészház melletti rakodótól a kisvasúiig, majd elhaladva az őrs előtt egészen a rnűútig semmilyen idő ne zavarhassa a szállítást.

122