Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 3. szám - Farkas Imre: Veres Péter
mert finom, figyelő fejű parasztasszony ment el a ház mellett. Három-négy tojást hozott valaihonnét, tojásokat tartó kezét a melléhez szorította. Nem nézett be az ablakon. Péter bácsi hallgatva kísérte tekintetével, majd újból beszélgetésbe miélyedve elmondta, hogy különösen a tengeri - az izlandi - szél viseli meg. Történelmi szélnek nevezte. Ö ingerelte - amilyen komisz, gonosz - a vikingeket is a délebbi népek megtámadására, el egészein Afrikáig. De most nincs baj - mosolygott. Akarattyai kertjében töltött 4 napot, s a lógnyomásváltozás használt a vérnyomásénak. Sokallta testsúlyát is, hiszen amikor Üjvároson csépelt, 57 kiló volt mindössze. Meg sem érezte a zsákot, ment a munka. A hőségen túl a belső izgalom, az írás ingere is fogyasztotta, de a fizikai munka feloldotta a belső feszültséget. Az volt a rossz, hogy titkolnia kellett a többidk előtt, hogy irogat. A (paraszt előtt az író-paraszt nevetséges színben (tűnik fel, s ő nem ékarta kiszolgáltatni imagát társainak. Éreztem, sok idejét rébaltam ti máris, és ibúcsúZkodásra készülve kértem, írjon az Életünkbe. Kevés már az ideje - válaszolta -, csak a legfontosabbékra vállalkozhat. Szeretné még összefoglalni száz írásban százfelé szétszórt gondolatait. Gsak szenilis ne legyek! - mondta. Nyugtattam, nevetett. Restelkedve nevetett, amiért pillanatnyi gyengeségében kiszolgáltatta magát előttem. Ekkor érkezett meg a Magvetőtől a Számadás könyvtniapi köteténék technikai példánya. Azonnal lapozni kezdte, s látható elégedettséggel állapította meg, hogy ez végre 15 000 példányiban lát napvilágot. Amikor búcsúztam, vette kabátját, kalapját, botját, elkísér - ígérte — az autó- buszmegállóig. Kifelé tartva az első ház ajtajához kalauzolt, a finom, (figyelő fejű parasztasszonyhoz, aki köténye alá rejtett kézzel várt ránk. Nádasdi Julianna szelíden korholta férjét, hogy immár megint elhűlt a fürdővize, ide leplezetlen örömmel vette át a Magvetőtől étkezett példányit, amit az író, még az alsó házban hóna alá csapott. Belelapozott a könyvibe ő is, de a szelíd korholást egy percre ábba nem hagyta. „Mindig rek'edt, amikor cgy-egy előadó kőrútról visszatér. Mert mindig kiabál. Mert sosem tud csendesen beszélni.” Péter bácsi mosolygott éközben. Szeretet és büszkeség volt a mosolyában. Határozottan örült a korholásnak. Indultunk, Nádasdi Julianna utánunk kiáltott; „Vigyázzon már arra a kutyára!” Péter bácsi a botjával kergette el a lábamhoz lopakodó jószágot. „Nem ugat, csak belemar az emberbe.” Az autóbuszmegálló falé ballagva elmeséltem, valahol, valaki megöletett két medvebocsot, hogy szobadíszt tömessen belőlük. Azt felelte, meg kell írni. Az írónak beszélni kell az értelmetlen lények, az állatók, a gyerekek és az asszonyok helyett is. Már a megállóban várakozva - hiába ‘küldtem, .nem indult, míg a járat meg nem érkezett - arról beszélt, hogy a nyugat-imagyarországi árvizet a keleti szélnek köszönhetjük. A keletről kergetett felhők 'kicsapódtak az Alpok innenső lejtőjén. Fel kellett volna rá figyelnie az illetékeseknek, mert nyilvánvaló volt, hogy a sekély medrű patakok, folyók nem képesek befogadni a számukra szokatlanul sok vizet. Jött a busz, felszálltam. Visszanézve még láttam, ahogy megindul a hegy falié vezető úton. Sétálva ment, botjával keményen döfiködte a kavicsos földet. Űtnak forduló arcát, szemének újabb gondolatra, gondra váltó kifejezését idézve biztosan tudtam, új témát vett maga mellé társnak a szokásos napi 5 kilométeres sétához, aminek a végén végre megfürödhet az új fürdővízben. FARKAS IMRE 199
