Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 3. szám - HAZAI JEGYZETEK - Szíj Rezső: Építészeti kultúrát!
nek, hogy közéleti férfiú létére építészeti kérdésekben is járatos legyen. A XX. sz. elején Bárczy István székesfővárosi polgármester Lajta Béla újszerű Vas utcai (Bp) iskoláját magasabban díjazta a szokásosnál, fölismerve a tervekben az előremutató értékeket. Igaza lett. A mából is tudnék olyan megyei tanácselnökre hivatkozni, aki már nagyobb tévedések nélkül, sőt gyakran hibátlanul igazodik el napjaink építészeti problémáiban. Mindez azonban még kevés a megnövekedett országos követelményekhez képest. Élvezettel tanulmányoztam végig Granasztói Pál: Az építészet igézetében c. 1966-ban megjelent tanulmány- és cikkgyűjteményét. Ekkor értettem meg végleg, miért nincs nálunk képzett építészeti közvélemény. Ennyi okosság, jó megfigyelés, igazság, amennyi ebben a kötetben fölhalmozódik, simulékony stílusa miatt csak néhány embernek lehet hasznos és kedvelt olvasmány, főleg azoknak, akik maguk is osztják a szerző fölfogását, akiknek tehát nincs is föltétien szükségük arra, hogy ismerjék. Akiknek viszont szükségük volna, azok számára oly szép, oly emelkedett, sok helyt egyenesen oly költőien tárgyalja az építészet kérdéseit, hogy valósággal bódulatba ejti az olvasót, aki nyugodt lélekkel teheti le a könyvet, azzal a tudattal, hogy valóban szép könyvet olvasott: a megírtaktól minden mehet tovább megszokott útján. Ha egy félezer oldalas könyvben, amely néhány oldal kivételével az építészetről szól, csak egy mondatnyi kritika jut az építésügyre, az is ilyen tompán, sima megfogalmazásban: ,,nem hihetek megosztott életben, abban pl., hogy minden helyes, jól halad, csak éppen építészetünk fakó, szegényes, élettelen. . .”l — akkor ne csodálkozzunk azon. hogy a közönség állóvíznek látja az építészetet, amely beltenyészete néhány tucat embernek, többségükben nem is tervező építészeknek. Többről van itt szó annál, mint hogy az építészet nálunk „fakó, szegényes és élettelen”. Granasztói könyvében, mint ezt Farkasdy Zoltán a könyvről írt dicsérő írásában megállapítja,2 napi problémákkal nem találkozunk. Ezt a könyv erényéül említi. Én csak részben, mert hiszen „időtlen” igazságokat az mondogat, aki fél belépni a mindennapok izzó világába. Márpedig az igazi nagy építészek, építészeti, egyáltalán képzőművészeti írók, kritikusok, hívják őket Vitruvius- nak, Michelangelónak, Lyka Károlynak vagy Kállai Ernőnek, nem menekültek a „rázós” témák elől az „időtlen” igazságok szépen csillogó s megpörkölődéstől biztosan óvó világába. Arról nem is beszélve, hogy az adott esetben mi minden motiválja még az „időtlen megállapításokba” menekülés kényelmes útját. Úgy gondolom, hogy néhány száz ember egyideig mindig örömmel és élvezettel csemegézik e könyvből, de tömegnevelő hatása sohasem lesz úgy, mint egy Lyka- tanulmánynak, egy Kállai Ernő tévedések kockázatát is vállaló könyvének. De az eütnek, ha nem az építészet a szakmája, ám azért érdeklődik az építészet kérdései iránt, ez a könyv s az üyenfajta könyvek nélkülözhetetlenek. Granasztói erre kapott képességet s ezt, el kell ismerni, kitűnően kamatoztatja. Ki kellene egészíteni egy másik hozzá hasonló bő publikációs lehetőségekkel rendelkező harcos partnernek, amilyenről előbb szóltam, két ilyen ember ki tudná mozdítani közönyéből az építésztársadalmat éppúgy, mint ahogy föl tudná meüéjük sorakoztatni a közvélemény haladó rétegeit is. Ahhoz, hogy egészséges építészeti szemlélet alakuljon ki, egyebek közt tisztázni kell és a tömegekkel meg kell ismertetni az urbanizáció igazi lényegét. Ezt legvilágosabban, valóban „időtlen” érvénnyel, Granasztói Pál fogalmazta 126
