Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 3. szám - HAZAI JEGYZETEK - Dénes Zsófia: Álmodád
hetne, amelyben könnyebben oldódhatna sokak idegenkedése az új formákat is kereső költőtől.” Társadalmi életünk ma inkább azon vitázik, mi nem a költő, a helyett hogy azt tisztázná, mi most a költő és költészet társadalmi funkciója. Az érintettek csak gondolatforgácsok Héra nagyigényű publicisztikájából, s csupán arra szolgálnak, hogy a figyelmet ébren tartsák értékes kötetei iránt, amelyek nemcsak nagyobb visszhangot érdemelnének, de kitűnő alapul szolgálhatnának ahhoz is, hogy belőlük rajzolják meg a szocialista író etikai kódexét, erkölcsi normarendszerét s egyben a közéleti szellemi ember személyiség- modelljét is. PALKÓ ISTVÁN Álmodád Nem, nem álmodtam. Átéltem. Elujjongtam. Vagyis olvastam és újraolvastam hét-nyolc-tízéves koromban és későbben is. Álmodád volt Jókai Mór Mesekönyvének első meséje. Leány volt Álmodád messze Ázsiában, a magyar nép bölcsőjében talán Góg és Magóg őskorában, szépséges nemtő, élőlény, csodavirág, egy kicsit istennő. Ilyennek álmodta őt valaki, nem én, hanem költő: Jókai. Nagyon szerethette, mert fénybe öltöztette, bűbájjal ruházta fel, és aki csak olvasta meséjét, annak Álmodád varázserejét hordoznia kellett. Én, bizony, hordoztam. Jókai Mór Mesekönyve testes kötet volt. Nagy, ritkás betűkkel szedték, hogy az is olvashassa, aki nemrégiben kezdte a betűzést, rajzokkal ékesítették, piros lenvászonba kötötték, az arany címbetű pedig csillogott-villogott rajta. Így maradt meg előttem. Álmodádot sok más mese követte a kötetben. Komoly is, mint a Sakkjáték Isten és Sátán között. De megnevettető-tréfás is, mint a Leaotungi emberkék vagy Csalavér, ciki fölötte furfangos leányzó volt, és a férfiak meghempergették csalánban, mert mindig becsapta őket. De akkor Csalavér a csalánnal is becsapta a férfiakat, mert eltitkolta, hogy a csalán marja a testét és a csalánágyat égi gyönyörűségnek hazudta, míg csak haragosai mind belé nem hemperedtek. Ilyen megnevettető történetek akadtak abban az egyszerű Mesekönyvben, mert Jókai arany tolla az ő humorát is beleírta, hogy a gyermekek olvastán hangosan kacagjanak. Most eszembe jut Orbán apó is, az a bizonyos májusvégi fagyos szent, akit szintén elemlegetett könyvében s akire igen haragudott Jókai, mert volt olyan esztendő, amikor Orbán a szőlejét tönkretette, meg a gyümölcsfáit lekopasz- totta, fenn, az akkori Svábhegyen, ahol ő nagybüszkén kertészkedett. Egyetlen meséről nem voltam tisztában, szabad-e azt olvasnom, vagy sem. Ügy értem: anyám szerint nekem való-e vagy sem. Abban a mesében ugyanis arról volt szó, hogy valahol valami nagyúr négylovas hintót küldött hetedhét- határba egy szépeséges lányért. Telt-múlt az idő és akkor a nagyúr háromlábú fogaton küldte vissza a lányt, ugyanis a szekérbe egyetlen sántagebét fogtak. Hiába kislány az ember, az ilyesmi mégiscsak szeget üt a fejébe — különösen, 115
