Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 1. szám - Szergej Antonov: Fehérnép (elbeszélés, fordította: Keresztúry Kálmán)
ettől a szinte fejszével faragott forgalomirányító hajadontól a szívből jövő szavakat Találkoztam Grigorijjal is a Kobona melletti raktározó helyeken, ahol valamennyien élelmiszereket vételeztünk. Olykor-olykor szállítottam tőle Dása részére háromszögletes tábori levelet, s hoztam Dásától néha választ Grigorij- nak. Olyan tábori posta-féle voltam számukra. Kocsizom egyszer valamikor Kobonába, viszem a köpenyem hajtókájában Dása levelét, s arra gondolok, hogy ott ne felejtsem valahogy, különben lesz mit hallgatnom „kismamától”. Zajt hallok a raktáraknál. Egy őrmester vitatkozik a gazdasági tisztekkel. Legyintget a kezével. Felfigyeltem a vitára, s világos lett előttem, hogy Grigorij nincs többé: nincs kinek átadjam Dása levelét. A 4-es táborban pont az ő kocsijába talált bele egy gránát, mégpedig úgy, hogy semmise maradt belőle: se ember, se konzerv. S máris itt van a csapatrészüktől az új törzsőrmester. Egy magánakvaló, szófukar ember, aki azt se tudja, hogy melyik mérlegsúlyt hová kellene raknia. Csak egyre kiabál, és követeli1, hogy térítsék meg neki a szétrobbantott élelmiszereket. Magyaráz- gatják neki, hogy hogyan kell korrigálni előírásosan az aktákat. Ö ellenben nem hallgat senkire. Kiabál, és punktum . . . Egyáltalában nem hasonlít Gri- gorijra. Visszatértem az útvonalra. Átadtam Dúsának a tulajdon levelét. Szót se szólok: adom oda hallgatva. Átveszi, néz rám, s ugyanúgy semmit se kérdez. Megvárakoztat. Aztán pedig csak ennyit fűz hozzá az esethez: —■ Ha én álltam volna ott a 4-es tábori őrsön, akkor nem így történt volna . . . Nohát — gondolom magamban — rendben van. Majdcsak könnyen átesik rajta. De bizony tévedtem. Másnap találkozom a lányokkal, s megkérdezik:-— Mi történhetett a „kismamával”? Egészen magán kívül van. Ügy áll a poszton is — ütődötten. Összecseréli a zászlócskákat: vörös helyett sárgát mutat. Nem tudjuk, mit is kezdjünk vele. Jómagam is csak egy újabb esetnek köszönhetem, hogy megismertem ezt a női lelkületet a maga teljes mélységében. Reggeltájt ott áll Dása az őrhelyen. Az úttest kihalt. Egyetlen lélek se jár arra. S egyszercsak Dása felé tart egy német katona. A bozótos felől jön, s kellő Hiedelemmel, teljes felszereléssel, géppisztolyosan közeledik hozzá. Dása csöppet se csodálkozik, elveszi a fegyvert a némettől, őt magát pedig leülteti, s vár, hogy megjöjjön a főhadnagy a váltással. Azokban a napokban hadseregünk a volhovi frontszakaszon áttörést hajtott végre, s foglyokat ejtett. Ez a német meg valahogyan meglógott és elbújt, Sokáig kóborolt az erdőkben — piszkosan, lesoványodva, telistele kelevények- kel, és szüntelen rettegésben. Végül is belátta, hogy nem neki való az erdei életmód, és rászánja magát a hadifogságra. Ott üldögél most Dása mellett, ..mamának” szólítja őt, beszélgetést kezdeményez vele. Sőt mintha bizalmaskodnék is. S ekkor sebesült katonákat hoz egy tehergépkocsi. Megáll a sorompónál. A sebesültek nézegetnek. Egyikük hirtelen leugrik a kocsiról — be- fáslizott fejjel, s neki a németnek. Tüzel a két szeme, szorul össze a két ökle. Dása útját állja: — Ne nyúlj hozzá! A sebesült félretolja a leányt, s neki a németnek. A lány a sebesült katonát a zubbonyánál fogva tartja vissza. Az ránt egyet magán, s vadul néz a lányra: 29
