Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Cs. Nagy István: Weöres Bóbitája

végek pedig egy csoport-önrím természetes foglalatát (magát a szerepjátszást) képviselik. A szigorúan zárt kompozíció és a dallamosság rendeltetése az, hogy „megmentse a későbbi felnőtt lelkét a formátlanságtól” — mondja Weöres. Versei kétségtelenül prevenciót jelenthetnek a lelki lomhulás, laposodás, kényel- mesedés ellen. Annyi jó -energia, magvasság, életesség, üdeség koncentrátuma a ciklus, hogy csak fegyelmet, derűt, tisztaságot építhet a lélekbe.

A Bóbita dalaiból a gyermekkor egész mitológiája oldódik ki, valahogy úgy, ahogy az ihlető népi játékdalokból. Weöres, aki művének egyik felével a lélek belső, láthatatlan történetének krónikása, itt nagyon is földi tájakra lép: a teljes valóságérzék tör be költészetébe. Nagy kulturális-erkölcsi örökség folytonosságát teremti meg a mával. A természeti és emberi világ elemi dolgait, összefüggéseit vetíti föl a gyermeki agykérgekre. S a versek szívós horgokként, tapadnak meg az emlékezet falán. Van kapaszkodójuk: az érzékekbe hatoló képvilág, az ismétlések-variációk felszívódó zenéje, az építkezés logikája, a tárgyak-lények rajzó sokadalma, a hangulatok atmoszférája, a képzelet eszmél- tető villanásai, a humor parádéja. A minden-a-helyén ökonómiája biztos varázsló. Röpte, sodra van minden versnek. Mire fölérez a gyermek, kész a kerek élmény. Röppen a vers, de sokszor kell reptetni, szédítő lehet az ismétlés öröme. Ezért fújják a gyerekek olyan kedvvel a Bóbita színes gömbjeit.

Minden vers megérdemelné a részletes elemzést, hiszen ahány vers, annyi forma, és mindegyik művészi egységben és egyszerűségben függ össze a tartalmi oldallal. A családi tárgyúak -közül kettő emelkedik ki. A Ha vihar jő a magasból a családi fészekhez való görcsös gyermeki ragaszkodás, valami szorongásos lélekállapot kifejezése a félelem és a meghitt kedvesség motívumaival. Modern gyermeklélektani illusztráció lehetne. Weöres elemi természetességgel beszél a néném-bátyámos érzelmi relációkról is. Megkapó képekben dalol a faluvégi ház -kis közösségéről, nem szabo-lcskásan idillizálva, -hanem a miliő és az érzelem hűségével. A Buba éneke megérdemli a kötetben az „első az egyenlők között” rangot. Három strófa-terjedelmű kép, az anya iránti szeretet apoteózisa. A képek (metaforák) nem szokatlanok (cinke, szellő, csillag), de a részletes kibontásban szokatlan elemekkel bővülnek. Az első és második képben, a cinke- és a szellő-hasonlatban az anyához való visszatérés, a ragaszkodó szeretet boldog pillanatait éljük át, a harmadikban, a csillagsorsban pedig az elszakadás eny- híthetetlen szomorúságát. Bár rövid sorokban beszél (bonyolultan szabályos szó tagszámok), mégse válik pattogóvá a ritmus: inkább az alapérzelem komolyságához illően nyugodt, szinte méltóságteljes. Van benne valami tudatos tompí- tottság, visszafojtottság, a hosszú szó tag uralkodik. Ez a vontatottság is okozza, hogy az egész verset szomorkás hangulat lengi át, még az első két strófában is valami rejtett bánat borong.

Mesehangulatú versek (Déli felhők, Bóbita, A Béka-király) váltakoznak mai társadalmi témájúakkal. Az utóbbiak közül a mozgalmas Építők a leghatásosabb. A pattogó-szaporázó ritmus itt sem öncél: jól összhangban van a lázas építés ütemes mozdulatait felvillantó képekkel.

Direkt tanulságot csak két vers mond ki. Az így meg úgy című az irigy és a hazug embert ítéli el. A szójátékból kibomlik a két strófa precíz geometriája. A másik nevelő célzatú a Biztatás. Mintha az elemekkel gyürkőzne a gyermek, úgy indítja a nekiveselkedő szakaszokat: „Hét-pupú zivatar”. Aztán variálja a mesés nekibuzdulás varázsigéjét: „Hét-fejű zivatar”. Kedves csipkelődéssel nógat munkára-tanulásra.

Állatverseiben mennyi emberség. A kiöregült medve szégyenletes bánata

72