Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 1. szám - Morvay Gyula: Hurcolkodás az élettel (Elbeszélés)
— Azt nem tudom — miért mentek el, mikor jó itthon, amikor itthon is jól élnek az emberek, meg a határ is szép. Hát egyszerre minden olyan lett itt, hogy az ember hátat fordíthat mindennek? Húsz-harminc esztendő után? Máté felhúzta vállát. — Nem tudnád megmondani, miért mennek el innen az emberek? — Ki a fiához, ki a lányához, vejéhez, menyéhez megy el, hogy segítsen. Vagy hogy megkóstolja a városi életet. Haza-hazaj önnek, de azért mégsem az igazi már ez, de ilyen az élet, nem tudod másfelé csavarni az élet kocsi- rúdját. Haladunk, előre megyünk. Azt mondhatnám neked, hogy reggelre, mikor felkelsz, már sok minden megint másképpen lesz, Márton. Hidd el.. ! — Maradhatatlan az ember, Márton. Hiszen ismerheted a fajtádat. Meg aztán a sors — mozgatta az embereket, hol háború, hol mozgósítás, megint mozgósítás, megint háború, csak a nagy kavarodás, csak a nagy jövés-menés a világba, hiszen tudod. Aztán az emberekben megmaradt a maradhatat- lanság... — Erre nincs mit mondanom, mivel így van, és mit is mondhatnék rá? Semmit nem mondhatok, Máté. Ezt-azt meghányta magában, még egyszer magától ki is nyílt a szája, maga elé mondott valamit; csak akkor kapott észbe, hogy magamagához szól. Gyorsan elhallgatott, nehogy azt higgyék, hogy magában beszél. Az ilyen emberre mondják, hogy „szegény ő, de nem azért, mert pénze nincs”. Otthon leült, elszívta pipáját. Várta, mit kérdez tőle felesége. — Kit találtál otthon? — Öt közül senkit. Mind elmentek. — Azért még maradt itthon irmagnak, de nagyon megkavarodott az emberiség — mondta felesége. — Ott van a levél, most jött. Olvasd fel, mivel vizes a kezem, meg a szemüvegem sincs kéznél. Kispál elolvasta a levelet, amelyben azt írta fia, hogy kis kertes házuknál, a kertben ebben az évben bitangságba kerülnek a gyümölcsfák, mivel a felesége is dolgozik, de betegeskedik is; a gyerekekre is elkelne egy épkézláb ember, de leginkább a kertre, a kertre kellene, hogy valaki rá tenné jó kezét, hogy a hernyók fel ne falnának mindent. Cirmos almafák, hosszúnyakú körtefák vannak a kertben, valamint barackfák, amelyeknek az ágai a földet soprögetik. Meg cseresznyefa és birsalmafa is van. „Apa, szeretettel várjuk magát. Köszönjük, hogy eljön! Ameddig itt lesz, mindene meglesz. Ha pedig akar, itt maradhat.. . Mama otthon maradhatna, a ház körül is van munka... Ha a kert tönkremegy — mi is tönkrementünk, mivel gyönyörűség ránézni, de ha ellepné a gyom, meg a hernyók, akkor jobb, ha fejszével megyek neki a gyümölcsfáknak ...” Kispálné keze megállt a teknőben. Hosszan nézett urára, bele a szemébe, belsejébe, hogy mit gondol? Márton felment a városba, rendbe tette, ápolta a kertet, leszedte a termést, és azt csinálta, hogy minden este faluja felé nézett. Állt, keresztbe fonta két karját, és haza akart menni, de nem lehetett, sehogyan sem lehetett. Még azt is megérte, hogy fia eladta a kis kertes házat, mivel messzebb esett a gyártól, nagyon messze; felesége munkahelye még messzebb volt; a gyerekeket is messzire kellett óvodába, iskolába küldeni. „Sehogyan se lesz ez így jó, apa” — mondta a fia. „Megyünk beljebb, a városba.” 11
