Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 2. szám - Morvay Gyula: Ahol bölcsőn ringatták (Elbeszélés)
mint a kígyót. Egyetlen egy biztosítási tűz volt a faluban, de a zsúpos ház nem ért rá leégni: kazalmetszővel kétfelé vágták a szerhát, a zsúpot, szétszórták az izgót. Mióta „összetoktak” a földek, minden csepp vizecskét megfognak a tardos- keddiek. A farkasdiak, negyediek könnyen termelték a dinnyét, hagymát, káposztát, ott volt nekik a Vág. Tardoskedd azonban mindig vízért szomjazott. És ma estefelé dobolták, hogy az új „tó”-ban a gyerekek csak felügyelet mellett fürödhetnek. Nagy tót rekesztettek, halastavat készítettek, négy méter mély víz van az első tardoskeddi tóban, ahol ezer esztendeig semmi sem volt, csak kaszáló, meg gyom. Ott most — halastó van, kék vizű, partján nyárfák súgnak, sokan ülnek a tó partján és hallgatják a hullámok csapkodását, amit eddig soha nem hallottak. Partján mézelő virágszegély van, a szövetkezetnek méze is, hala is van. Mivel a tóból az első esztendőben 35 mázsa halat halásztak. Ezer esztendő után Tardoskeddnek saját termésű méze és hala van. * * * — Gyümölcsfák voltunk a viharban — mondja Urbán Antal. A diófa kövér levelei összecsattannak, mint nagy tehénfülek, közöttük meleg fény szűrődik keresztül. Ki tudja, hányán haltak meg ebből a községből? A peredi—zsigárdi csatában 110-en, az első világháború elvitt 360 embert (máshol ennyiből kitelne egy kis falu), a második háborúban 124-en maradtak ott. — Azt se tudtuk miért, csak menni kellett. És mentünk, meghaltunk. Hősök? Szomorú hősök voltunk mi, gyerek. Mégis, kit emlegetünk magunk között? Hamarjában két ember jut az eszembe: az egyik Csekei Pál, a másik Birkus Mihály. Először a másikról beszélek. Birkus a második háborúban meggyűlölte az öldöklést, fogta magát, és Gelséről — ott van mellettetek — hazagyalogolt Tardoskeddre. Megutálta a németeket, nem akart velük harcolni, haza akart jönni, csak haza, csak haza! Bement Kanizsára, vett magának egy térképet, megnézte. „Ez itt a 17-es hosszúsági kör; azért riadóztatnak úgy, hogy ,,17 — vigyázz!, 17 — riadó!”, mivel pontosan ezen a vonalon repülnek be az angol és amerikai bombázógépek, mennek egy darabig, aztán jobbra fordulnak — a Balaton fölé, amely éjjel is csillog, világít. No aztán úgy szélednek széjjel támadásra. Birkus fogta magát, ment, a 17-es vonal mellett, mindenhol a vasút mellett, mivel a vasút is azon a lénián halad. Aztán Győrnél jobbra kanyarult, nagysokára, nagy nehezen elvergődött a Dunáig, ott átúszott, úgy vergődött haza a 45. napon, de akkorra csont-bőr volt, meg beteg. Négy hónapig feküdt a kórházban. Birkus az első, akit említhetek, Csekei a másik, Csekei Pál, akinek aztán nagy története van. Tizenhét esztendős volt, mikor bevitték katonának, pedig nem akart elmenni, de a jegyző nyakára küldte a csendőröket. Itthon kellett hagynia szeretőjét-menyasszonyát. Újvárba ment, onnan még azon éjjel hazaszökött, de a csendőrök megvasalva vitték vissza. Nagysokára elindult Pest, Beszterce, Dorna-Watra felé, onnan felkeveredett Rawa-Ruszka alá, ahol átszökött az oroszokhoz. Azért szökött át, mivel karácsony előtt ott kuksolt a lövészárokban, egyszer csak látja, hogy az oroszok lövészárkában feltolnak egy póznát, rajta fehér zsebkendő. Tartják a póznát, mozgatják, a mi hadnagyunk meg azt mondta: „Ne lőjenek! Meglátjuk, mit akarnak”. — Egyszer csak előbújtak az oroszok 1* 19
