Egyháztörténeti Szemle 18. (2017)
2017 / 4. szám - RECENZIÓK - Hamerli Petra: Tóth Tamás: A Pápai Magyar Intézet, Róma
154 Egyháztörténeti Szemle XVIII/4 (2017) pok, noha ekkor még nem volt saját intézményük, így tanulmányaikat kezdetben az 1552-ben alapított Collegium Germanicum (Német Kollégium) keretei között folytathatták. 1579-ben a jezsuita Szántó (Arator) István kezdeményezésére XIII. Gergely pápa (1572-1585) jóváhagyta a Collegium Hungaricum (Magyar Kollégium) megalapítását, majd egy évvel később a két intézmény összevonását Collegium Germanicum et Hungaricum néven, amely napjainkban is működik. (11-16. p.) A Pápai Magyar Intézet közvetlen elődjének azonban nem a Collegium Germanicum et Hungaricum tekinthető, hanem az 1893-ban Fraknói Vilmos nagyváradi kanonok kezdeményezésével megalapított Történeti Intézet, amely nagy hangsúlyt fektetett a kutatók előtt a 19. század végén megnyílt Vatikáni Titkos Levéltárban fellelhető források feltárására. Ezt az intézetet vonták össze az 1927-ben gróf Klebeisberg Kuno kultuszminiszter (1922-1931) által alapított Római Magyar Akadémiával, amely Collegium Hungaricumként, azaz elsősorban a tudományos kutatás elősegítése és a magyar kultúra külfölddel való megismertetése céljával működött. Amint Tóth Tamás a könyv második fejezetében hangsúlyozza, a Falconieri-palota kezdettől fogva helyet biztosított az egyházi szekciónak, amely ennek köszönhetően hamar elindulhatott az önálló intézménnyé válás útján. Mint a szerző kiemeli, ebben nagy szerepet játszott az intézet első vezetője, a veszprémi egyházmegyés Luttor Ferenc, aki Rómába érkezését követően rögvest hozzákezdett a papi osztály önálló intézménnyé történő átalakitásához. A tervekkel egyetértett a magyar kormány is, azonban - miután az 1929-es gazdasági világválság miatt csökkenteni kellett a külföldi magyar intézetek költségvetését - erre csak 1936. január t-jén került sor, amikor Hóman Bálint kultuszminiszter (1932-1938, 1939- 1942) rendeleti úton elhatározta az egyházi szekció teljes elkülönítését. Ezt követően a magyar papok zavartalanul, önálló intézményben folytathatták római tanulmányaikat. A szerző által részletesen bemutatott ösztöndíjasok közül ebből az időből a legismertebb név kétségtelenül Vanyó Tihamér bencésé, aki egyháztörténeti kutatásai révén vált híressé. (17-26. p.) A ma is működő Pápai Magyar Egyházi Intézetet, amelynek 1940-ben datált megalapítása Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás (1927-1945) közbenjárásának volt köszönhető, az különbözteti meg a papi kollégiumtól, hogy nem a magyar katolikus egyház által létrehozott, hanem a pápai alapítású római intézmények sorát gyarapítja. A második világháború elején az intézet zavartalanul működhetett - Róma német megszállása idején is -, azonban a háborút követően a Falconieri-palota épületét a kommunista rezsim hívei vezették, így Luttor - aki 1940-ben az intézet rektora, majd 1944-ben ideiglenes szentszéki magyar követ lett - hamarosan távozásra kényszerült. Az új rektor Péterffy Gedeon (1947-1951) lett, aki a körülményekhez képest igyekezett helytállni és képviselni Rómában a magyar katolikus érdekeket. (27-34. P-) A „fordulat éve”, 1948 nehézségeket hozott a PMI számára is. A kommunista hatalomátvétel után a Rákosi-kormány igyekezett eltávolítani az egyházi személyeket a Falconieri-palota épületéből, így felvetődött az is, hogy a pápai intézetet más épületbe költöztetik át. Erre azonban nem került sor, miután Péterffy Gedeon diplomáciai érzékének köszönhetően sikerült közbenjárnia a római magyar követnél annak érdekében, hogy az intézet a palota falain belül maradhasson. Ez több éven át tartó huzavona
