Egyházi Híradó, 2002 (40. évfolyam, 1-4. szám)
2002-04-01 / 2. szám
Egyházi Híradó 15. oldal A NAGY TEMETÉS Megszűnt a harc. Harmincezer Meghalva, nyögve, vérben. Elhantolatlan ott hever A puszta csatatéren, Piros vértől egyképp csepeg A csondra és a bársony, Érsek, király mind ott veszett, Mind ott veszett Mohácson. Zászlós urak, dús főpapok Fürödnek porba, vérbe. Harmincezer vitéz halott, S egynek sincs temetése! Varjak kárognak éhesen, A préda fel van osztva, De ím csodásán megjelen Kanizsai Dorottya. Szép arca bús, ruhája gyász, Ásót visz a kezében, Szemében könny, ajkán fohász: "Ah, hogy ezt is megértem!" Feledve szélvészt, zúzmarát, Miként az éj magánya, Hallgatva négyszáz férfiú Jön ásókkal nyomába. "Holtak városa, csatatér!..." S kezeit összefonva Imádkozik a holtakért Kanizsai Dorottya. így áll soká,... Míg könnye hull, Az ásót földbe nyomja, S kezd ásni fáradatlanul Kanizsai Dorottya. S a négyszáz férfiú hamar Követi ezt a példát; gödröt kapar, Legyen a sír elég tág. Készülnek a hosszú sírok Egymás után, sietve; És a harmicezer halott Beléjük lön temetve. És hogy az össze holtakat Elhantolták zokogva, Még ott könnyez, még ott marad Kanizsai Dorottya. Szent asszony, hálás nemzeted Feledni sohse fogja, Mily nagy temetést rendezett Kanizsai Dorottya. (Reviczky Gyula) Milyen a magyar ember? KISZELY ISTVÁN „Eltűnnek az emlékezetüket vesztő nemzetek?" - Staniszlaw Witkiewicz A címben feltett kérdésre a legrövidebb válasz az, hogy „magyar". E jelző elkülönít minket minden más európai néptől. Más származásunk, ennek következtében más a testalkatunk, mások az élettani tulajdonságaink és más - erről a közelmúltban nem igen szabadott beszélni - viselkedésünk és érzelemvilágunk. Európai megjelenésünk annak idején nagy riadalmat keltett a megfáradt indoeurópai világban. Bölcs Leó bizánci császár szerint: a magyarok „a munkát, a fáradtságot, az égető meleget, a fagyot, a hideget, minden nélkülözést tűrnek. Szabadságkedvelők és pompakedvelők." Gardízi szerint: „bátrak és tekintélyesek", Mihály szíriai pátriárka szerint pedig: „becsületesek, őszinték, életfenntartásukban okosak... nem szeretik a sok beszédet." Otto freisingeni püspök megrettenve ír a magyarokról: akiknek „külseje marcona, szemeik beesettek, termetük alacsony, viseletűk vad, nyelvük pedig barbár. A sorsot kell vádolni vagy az isteni türelmet kell csodálni, mely e szörnyetegeknek ilyen pompás ország birtokba vételét megengedte." Európa ezt a sajátos megítélésünket napjainkig megtartotta. Bertrandon de la Brocquiere 1433-ban a magyar nők szépségét dicséri, Montagu Mária 1717-ben pedig megjegyzi: hogy „az összes bécsi szépség Magyarországból került ki". Beudant 1818-ban így jellemezte a magyarokat: „A magyarok úgy látom, még megőrizték a magyarországi síkságokon azokat a sajátos jellegeket, amely megkülönböztetik őket más népektől." Rónay Jáczintnál pedig ezt olvassuk 1847-ben: „Egy nemzet sem buzog oly hőn nemzetisége mellett, mint a magyar, mégis egy se fogadja olyan könnyen, mondhatni könnyelműen az idegent, és mindent, mi idegen, mint éppen a magyar." Paul Topinard és Paul Broca 1881-ben kiadott első antropológiai kézikönyvében ez áll a magyarokról: „A magyar családok arczvonásai a legszebbek közé tartoznak egész Európában." Hans Norman 1883-ban így ír a magyarokról: „...A magyarok jó alkatúak, kemény izomzatú nemes emberek, mintegy márványból faragottak..." A rólunk írt jellemzések sorát folytathatnám. A szerzők érdeküktől és politikai hovatartozásuktól függően hol rosszat, hol szépet írtak rólunk; egyikük sem maradt meg az általánosságoknál. Mégis mi az, ami a magyarokat elkülöníti Európa minden más népétől? Belső-ázsiai, minden európai néptől idegen származása. A lovas népek szabadságszeretete az, hogy kevésbé kényszerül egy zsarnoki rendszer uralma alatt maradni, mint egy korán megtelepült nép. Egy lovas nép szélesebb látókörű, világot látottabb, megértőbb, nagyvonalúbb és türelmesebb, mint az állandó helyhez kötött lakosság. Az ősi lovas népek az idegenekkel szemben szabadon, önérzetesen viselkednek, akárcsak az alföldi magyarok, sohasem csúsznak-másznak a mindenható tisztviselő előtt és nem alázkodnak meg. Mivel őseink szállásterületei nagyobb távolságra voltak egymástól, így mindig örültek egy magukfajta megérkezésének, szerették - ma is szeretik - és megbecsülik a vendéget, az idegeneket is szeretettel befogadják, mert nem féltik azt, amiből nekik bőven jutott. E nép önzetlensége talán a történelem folyamán való mindenkori jólétének tudható be. A Kárpát-medencében igazán ínség - mint Angliában a burgonyavész idején vagy Szászországban - sohasem volt, mert ez a nép mindig bővelkedett állatokban és mezőgazdasági terményekben. Befogadtuk az idegent, amikor arra szükség volt. Jól érezte itt magát a szlovák származású magyar, a sváb vagy a szerb származású magyar - mindegyik „magyarnak" vallotta magát, hiszen soha egyetlen népet ki nem rekesztettünk. A magyar befogadó nép volt - és az is maradt. Igaz, a magyar parlamentben például gyakori a veszekedés a kormánypártok és az ellenzék között, de amikor a délszláv háború idején arról volt szó, hogy befogadjuk - élelmet és otthont adjunk - a nyomorult menekülteknek, amit a gazdag „nyugati" országok sem tettek meg - egyetlen interpelláció sem hangoztt el ez ellen. Mert tudtuk, ha ittmaradnának, akkor lakosságunk lélekszámban növekedne, ha pedig visszakerülnek hazájukba, nagy szeretettel emlékeznek meg arról, hogy volt egy ország, amely szeretettel befogadta és segítette őket. Régebben az alaki (morfológiai) tulajdonságokban, a külső megjelenésben keresték „a magyar" sajátosságokat. E területen Bartucz Lajos antropológus professzor írt időtálló munkát 1936-ban A magyar ember címmel. A rendelkezésünkre álló, még viszonylag kevés honfoglalás-kori csontvázon és az élő lakosságon végzett vizsgálat alapján elemezte a magyarság „keleti" elemeit, amelyek dominánsabbak az európai jellegekkel szemben. Ebből magyarázta, hogy napjainkban a magyarság „magyarabb" mint a honfoglalás idején volt. Igaz, „keleti utánpótlást" kaptunk a besenyőkkel, a jászokkal, a kunokkal, az uzokkal stb., de a sok betelepített és betelepült nép, népcsoport az idők folyamán „magyarrá" lett. A magyar nemzet az ittmaradt őslakosságból, a honfoglalás előtt ugyancsak „Keletről" érkezett hunokból-avarokból, a félmilliónyi „honfoglaló magyarból" és a későbbi betelepítettekből és betelepültökből alakult ki, mégis dominánsan megmaradtak azon alaki, megjelenési formáink („típusaink"), amelyek Európában csak a magyarokra jellemzőek. Ilyen belső-ázsiai, „törökös magyar típus" a ma is 30 százalékos gyakorisággal előforduló turanid típus (169 cm-es átlagos férfitermet, erőteljes járomcsont, egyenes orrhát, viszonylag kis szem, ritka szövésű, egyenes szálú sötétbarna haj, sötétbarna szem; a kis- és nagykunok jellegzetes megjelenési formája ez), a kb. 12 százalékban előforduló pamíri (gondoljunk a hosszú, szikár arcú, nagy, egyenes orrú
