AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 11. (Budapest, 2003)

IV. Művelődéstörténet - Fabó Edit: A reflektív társadalomismeret nyilvánossága. A karikatúra megjelenése a dualizmuskori magyar élclapokban

durvának hatnak, de a korabeli olvasók önérzete türelmesebb volt, hiszen a polgárosodás nyújtotta lehetőségek még nyitottak, a szabályok és szokások esetlegesek, a rendszerek átjárhatóak voltak. Semmit nem béklyózott a befejezettség, a véglegesség, az eleve elrendeltség terhe. Az éldapirodalom magyarországi atyja az anekdotagyűjtés egyik vezéregyénisége Jókai Mór (1825-1904) volt. Meggyőződéssel vallotta, hogy árulkodóak a népi adomák, mert: „Semmi népleírás oly jól nem rajzolja a nép életét, jellemét, uralkodó eszméit, mint - ahogy az képes önmagát rajzolni - adomáiban." 1856-ban kezdte megjelentetni „Kakas Márton - humorisztikus - leveleit" a kor legnívósabb kulturális lapjában, a Vasárnapi Újságban, majd az általa szerkesztett Nagy Tükörben. Kakas Márton sikerén felbátorodva, 1858-ban elindította az Üstököst, amely kamaszkora óta dédelgetett tervének, egy illusztrált élclapnak első igazi beteljesülését jelentette. Kezdetben Kakas Márton inkább volt az író szócsöve, mintsem önálló figura. Élclapfigurának született viszont Tallérossy Zebulon, a kormánypárti kisnemes, aki hol palóc tájszólásban, hol tót akcentussal beszélt. Alakjában magatartásformát gúnyolt Jókai. Tallérossy levelezőpartnerét Mindenváró Ádámot viszont csak A kőszívű ember fiaiban formálta meg teljes egészében. Az élclapok a korra jellemző társadalmi típusokat állandó figurákban személyesítették meg. A legplasztikusabbak a Borsszem Jankó lapjain keltek életre: Spitzig Itzig alakjában az emancipációért harcoló, magyar érzelmű, de még német nyelven beszélő terézvárosi kispolgár rajzolódott meg, akinek sógora Seiffensteiner Salamon szintén önálló figura lett. A „dúskeblű honleány", a kékharisnyás költőnő a Legenádfalvay Kotlik Zirzabella nevet kapta. Érdekességként sorolhatóak még Tojás Dániel gazdatiszt, Weöreshegyi Dávid a gazdag nagypolgárból lett földbirtokos, Estyán és Sanyi a korhely, duhajkodó kisnemesek, és nem utolsóként - e két alak ötvözete - Mokány Bérezi. A lap legsikeresebb figurája 1873-ban lépett elő mint magát szabadelvűnek valló, de velejéig maradi, harsány és ápolatlan vidéki kisnemes. О volt a nagy kártyás, a nagy ivó, az éjjeli zenék hőse, siratta az elveszett „magyar virtust", s nekibúsult, mert „pusztulunk, veszünk". Amikor egy-egy zsidó menyecske visszautasította durva közeledését, bizony még a „Jordánt" is szidta. Politikai szempontból nézve egyértelműen a balközép hívek karikatúrájának volt értelmezhető. A műfajt legsikeresebben képviselő Borsszem Jankó hangja, élclapi ábrázolásmódja páradan volt a maga idejében, igyekezett tárgyilagosan pártatlan maradni, egyensúlyt tartani az előforduló szélsőségek között.

15 A dualizmus hétköznapjainak jellegzetes paródiái Az ország életének központja, a főváros sűrítve tudta felvonultatni a magyar polgárosodás pregnáns résztvevőit, illetve a társadalmi változással járó sajátos jelenségek teljes tárházát. A tevékenységszerkezet, a jövedelem és a 15 Ld. 22. és Mokány Bérezi és Spitzig Itzig, Göre Gábor mög a többiek. Szerk. Buzinkay Géza. Bp.: Magrető, 1988. 786. p. 311