Egri Népujság - napilap 1920
1920-07-18 / 163. szám
XXVIII. évfoiHam 165 szám. Ctxü.: fc. 323/1920. Eger. 1920. Julius 18. Vasárnap. Előfizetési dijak postai szállítással, Egész evre 200 K. — Fél évre 100 Hí. Negged évre SO &. — Egg hóra 18 K. — Egg szánt ára 60 fillér. POLITIKAI NÄPILÄ Felelős szerkesztői Bars}) Karóig dr. Szerkesztőség: Eger, Liceuns. Kiadóhivatal: Líceumi nyomda. Telefon szám 11. Nincs segély { sehol másutt e nagy világon részünkre, mint saját önmagunk, saját munkánk, saját szorgalmunk részéről — mondották vezető politikusaink, s mint az események által bebizonyított, megvalósult tényt ma már mindenki vallja és belátja. Zadravetz tábori püspök az egyik beszédében azt mondotta, hogy «a külföldben, az idegen barátokban remélsz jó magyarom ? Nincs neked barátod, nincs neked társad, árván, elhagyatva állsz és csak a saját munkádra számíthatsz és a te Istenedben remélhetsz.» Nincs senki, ki csak gondolna is a magyar árvasággal, a magyar el- hagyottsággal, a magyar nyomorral, csak mi magunk vigasztaljuk, biztatjuk, kecsegtetjük önmagunkat valamilyen erős hittel, mely meghozza nekünk az integritást, a keresztény, nemzeti Magyarországot. A turáni átkot, a pató-páloskodást önkezünkkel hessegetjük magunktól el s néhány kiválasztott, lángszavu fiunk csöpögteti, élesztgeti, ujrázza bennünk a nagy keresztény, nemzeti Magyarország felemelő, dicsőítő szellemét. Nincs segély! Ma, amikor egy gyönyörűen konstruált, szép Magyarország jövendő képe kisért bele nyomorunkba és egy elmúlt pusztulás szomorú képe kormosodik a láthatáron, a fojtogató rém lealázva lábainknál kábultan fetreng, ma tisztában vagyunk a nyomorunk okával, elzülésünk okozójával és ma már nem mulaszthatjuk el, hogy a turáni átkot gyakorlati alapokra ne helyezzük. Gyakorlati, anyagi alapokra! Az a fájdalmas emlékezetű múlt, amelynek a destruktiv lelke még lépten-nyomon kisért utainkon s napról-napra nagyobb akadályokat gördit utunkba felejthetetlen és örökigazságu bizonyíték marad azon tény mellett, hogy a nemzetnek, amely önálló és erős akar lenni, annak nem elég csak a tudományt, művészetet, a köz- igazgatást és a földet a kezében tartani, hanem az övének kell lenni az iparnak, a kereskedelemnek, a pénznek is, kezében kell tartani a közélet minden idegszálának a csomópontját. Eddig Magyarországon a föld, a művészet, tudomány és a közigazgatás magyar kezekben volt, a kereskedelem és a nagy ipar teljesen ki volt sajátítva és egészen más légkörű volt. Azt hittük valamikor, hogy ez a kapocs átasszimilálódik, beleilleszkedik a többség eszmeáramlatába, a magyar szellem magába szívja, meghódítja. Ma azonban szomorúan kell látnunk néhány látnoki ember jövendelésének beteljesülését: nem asszimilálódott az, katasztrófát hozott a nyakunkra. Ahelyett, hogy mi felszívtuk volna, az kezdette meg a föld, a tudomány, a művészet kisajátitását 3 kivetkeztetett, megtépett olyanra, mint a milyen pőrén ma itt állunk. A kisajátítás folyamatáról és végeredményéről szóló statisztikák kétségbe ejtenek és elkeserítenek bennünket. Ezen tükrökből látjuk, hogy i batyu hogyan falt fel egész fundusokat, 5si nemesi kúriákat és hogyan dagadt fel hatalmas ipari vállalattá, amely lassankint a politikát s ki kezdette sajátítani. E tükrökből láthatjuk, logy az internacionalizmusnak a terjesztése és szitása egy döbbenetes politikai sakkhuzás volt, mert amig egyrészről a kapitalizmus ellen szítotok a tüzet, ugyanazon időben a saját vagyonúját növelték. Ugyanazok vonták el a bért, akasz- :ották meg a munkáskérdés szociális fejlődését, ikik a vörös-láz tüzcsóváit szórták a munkás magyarok tömegeibe, hogy adandó pillanatban a múlt évi felfordulást előidézhessék. Mindez itt él, itt zsibong lelkűnkben s mindez 'eltámasztotta, a porondra dobta a keresztény íemzeti Magyarország problémáját. E probléma lónapok óta forr, hullámzik, ezer és ezer kibontakozást, kialakulást keres ezer és ezer utón s közben nem veszi észre, hogy a destruktiv kapocs, amely a nemzeti rétegeket összeköti, a magyar közélet keringését vezeti, még mindig erős, úgyszólván érintetlenül áll. Nem látják, hogy szabadon űzi ugyanazokat a lázitó üzleteket, amelyek egykor fundusokat, nemesi kúriákat faltak fel azzal a különbbséggel, hogy ma egy egész osztályt akar felfalni: a fixfizetéses osztályt. A rendőri bünkrónikák a legutóbbi napokban milliós áruelrejtésről, milliós áruuzsoráró- tesznek jelentést s ugyanakkor jó állásban levő emberek öngyilkossági kísérleteket tesznek, mert a nyomor fojtogatja őket. Ez az a turáni átok, amit anyagi alapokra kell fektetni. A tisztviselők ma s tán jó messze a jövőben is tulos számban lesznek, sínylődnek, koplalnak. Előre hát, vessék rá magukat a magyar kereskedelemre, az ifjak a magyar iparra, a destruktiv kereskedelem vénáit itassák át a forró magyarságukkal, tisztes kereskedelmi szellemükkel, mert ez az első alapköve a keresztény nemzeti Magyarországnak. —r— * Bosznia — Hercegovina.* \ Irta: Babocsay Sándor. (Folytatás.) A soknyelvű, tizenhat darabból álló, mozaik- szerű Ausztriának sem érdeke az, hogy a középponttól elfutni kívánó, zűrös-zavaros másfél tartománnyal szaporítsa tartományai (majd azt mondtam uradalmai) számát. A hódítás politikája mellett — elismerem — felhozhatják Anglia sikeres hóditó politikáját, melyet Wester igy jellemez: az angol hatalom reggeli dobpergése egymást váltja fel a nap mind a huszonnégy órájában. De hát Angliának, ennek a szigetországnak az összes kontinentális államoktól elütő jellege van. Jelmondata: Rule Britannia! Urald Britannia a tengereket, az angol nép nem lesz szolganép soha. így nem beszélhet más európai állam, nem különösen a tengerben szegény Ausztria, vagy épen Magyarország. De meg a hódítás kedvezőtlen szellői már is kezdenek Angliával szemben is lengedezni. Engem, a békés honpolgárt tehát a hódítás politikája nem hódit meg. Végső argumentum a prestige, a nagyhatalmi állás. Csakhogy, amint a föld egyik legvilágosabb felfogású állam férfía, Kossuth Lajos mondja: az a rettenetes tan, hogy csak a nagyhatalmak birnak létjoggal, az ököljog tana, ellenkezik a világrenddel, a tényekkel, de ellenkezik Európa tényleges államrendszerével is. Kossuthnak ezt az igaz tételét igazolják a legutóbbi évek, mondhatnám hónapok eseményei * Ez a cikkely egy visszafelé jósló próféta szerepét látszik betölteni, hn Bosznia-Hercegovina ok- kupációjának, de még inkább annexiójának elvi ellensége voltam. Ezekről hírlapokban cikkeztem is. Itt, Egerben is egy kis polémia fejlődött ki ebben a tárgyban egy jeles jogtudós és csekélységem közt. Ezt a cikket szóról-szóra Karlsbadban Írtam 1914. év julius 25-én. Épen a postára akartam vinni egy ismerős fővárosi hírlap részére, amikor útközben a hirdető táblán olvasom, hogy az osztrák-magyar kormány Szerbiához a világraszóló, hires 24 órás démarchot intézte. Most is megvan a karlsbadi bélyeggel ellátott borítékom. De visszarettentem s a cikket nem adtam postára, mert ha azt esetleg közük, talán engem akkor még hazaárulónak is tekintettek volna. Pedig szerény nézetem szerint, ha az intéző körök ennek a cikknek az útmutatását követik, talán nem is tör ki a világháború, vagy legalább nem ölt olyan borzasztó méreteket és bizonyosnak látszik, hogy szerencsétlen hazánk nem jut a mostani szomorú sorsára. Ma már ez a cikk csak a kuriózumok sorába tartozik. B. S. , I is. Törökország nemrég még nagyhatalom volt, | Görögország, Románia, Bulgária és Szerbia pedig kishatalmak, mégis hogy elbántak a nagyhatalommal, a többi nagyhatalomnak pedig fittyet hánytak. De most veszem észre, hogy ez az én eszmém, Bosznia elhagyása, voltaképen c;ak plagium. Elplagizáltam azt Berchtold külügyminisztertől és Tisza miniszterelnöktől, akik többször hangoztatták, hogy a Balkán a balkán népeké. Powden angol ügyvédtől kérdezi — a kliense, hogy kell-e azért kártérítést fizetnie, mert tehene a szomszéd tehenét , leszúrta. Powden : Persze, hogy kell. Kliens: Ámde a szomszéd tehene szúrta le az enyémet. Powden : Hja barátom, az egy egészen más eset. Balkán a balkán népeké, de ez a kettős balkáiitartomány ez a miénk! Az igaz, hogy Köteles Sámuel uram, a múlt század elején élt magyar filozófus azt állítja, hogy a lélek természetével semmi sem ellenkezik annyira, mint a következetlenség. De hát ez régi nóta, majdnem száz esztendős, talán nem is igaz. Tehát sem a hátvédelem, sem a gazdasági érdek, sem a hódítás, sem végre a nagyhatalmi állás — szerintem — meg nem okolják Bosznia elfoglalva tartását. Téves koncepció volt az okkupáció, melybe az európai koncert bennünket szives hozzájárulásukkal beugrasztott, de még tévesebb az annexió. Azóta alakultak az államok, alakult különösen a mi szerencsétlen kettős államunk, egy rengeteg kaszárnyává, amelynek borzalmas nagy piócái, kiszívják életerőnket. Ha hat évvel ezelőtt nem annektálunk, hanem Bosznia-Hercegovinát — szerény gondolatom szerint — önállósítjuk: pár milliárddal gazdagabb lennénk, amelyet a Boszniától nye- rendett kis idegen tőkével együtt az ipar-, földművelés és kultúra céljaira felhasználandottunk; megkiméltettünk volna sok aggodalomtól, sok család pedig nem veszti el hosszú időre a nyomor ellen biztosító munkás kezet; Ausztriának pedig megmaradt volna az ő trónörököse hűséges élettársával együtt. Mindezt természetesen visszacsinálni többé nem lehet. De jól mondja az intéző körök által most nem épen kedvelt francia: mieux vaut tárd, que jamais: jobb későn, mint soha. Bosznia elfoglalva tartása még mindig sötét viharfelhőként nehezedik a monarchiára, melyből — majdnem egészen bizonyos — még sok baj és szerencsétlenség fog lecsapni. A rómaiak megingathatlan meggyőződéssel Carthagót lerombolandónak, én pedig ugyanilyen gondolattal Boszniát önmagának — ha nem is épen holnap — visszaadandónak tartom; még ha Bosznia, Szerbia, Montenegró, mint a higanygolyócskák összeszaladnának is. Mi értelme volna a velünk szemben különben is megnyugtatott, különböző elemekből álló tizedrésznyi hármas államocskától megijedni, amikor nem akarunk félni a háromakkora muszka szomszédtól sem. Ha van még igazság az államokban — pedig ha nem is sok, de valamennyi mégis van — ezt az európai békét biztosítani hivatott megoldást elismeréssel kellene fogadni. Ezek a félig müveit balkán népek olyanok, mint a köszörületlen, nyers gyémánt: kívülről jövő hatással nem, hanem önmagával lehet fényesre csiszolni. Tudom, hogy viszhangtalan, üres barlangba kiáltottam, de mégis szóllottam, mert ennek lelki szükségét éreztem. Vége.
