Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1938
56 funk neki a két géppel az uzsoki hágónak. Éles kanyarodókkal épített szerpentinéit vitt fölfelé. A két kocsi, belül és kívül ruszin leányokkal és fiúkkal megrakodva (sokan még a tetőre is fölmerészkedtek) olyan volt, mint egy nagy kaptár. Alattunk egyre mélyebb lett a völgy, fölöttünk egyre csudásabb a táj. Fönn a tetőn kemény vigyázz-állásban fogadta tisztelgésünket a rendőrség parancsnoka és a katonai őrség. Megdobbant a szívünk, amikor ráléptünk a lengyel-magyar határ hősök vérétől szentelt földjére. Itt-otf még cseh gépfegyverfészkek és erődítménymaradványok ásífoztak Lengyelország felé, — de a túlsó őrházból már mosolygós arccal közeledett a lengyel határőr. Mire hozzánk ért, már állt a két szakasz. Diadalmas „csuj- csuj-csuváj“ tört föl tiszteletére, s a lengyel őrkatona népe nevében köszönte meg a felésugárzó szerefetet. Nem kellett senkit sem biztatni: észrevétlenül, nem hivalkodón, de simogató szeretettel hajoltunk le az ezeresztendős magyar földre, s rejtettünk szívünk fölé egy-egy magyar vérrel megszentelt magyar rögöt. S a föld szíve egyet dobbant a miénkkel. Ezért a pillanatért is érdemes lett volna eljönni! Ebéd után fegyelmezett menetben vonultunk be a határ mentén húzódó Hősök Temetőjébe. Az igazgató szavai nyomán földreborult a zászló, hogy megcsókolja a hősök porát. Abban a pillanatban, ott az Uzsoki-hágó majdnem ezer- méteres magasán, szent fogadást tettünk, hogy ezt a vérrel áztatott magyar földet megvédjük, ha kell, életünk árán is; szent fogadást tettünk, hogy soha meg nem nyugszunk, amíg a Kárpátok minden ormára ki nem tűzzük a háromszínű lobogót. A nap lebukni készülő korongja megaranyozfa a zászlónkat, fénybeborífotta a Hősök Temetőjét, s a friss tavaszi szél megborzongatfa a fák leveleit. Mintha a hősök lelke üzent volna. Mintha ott mélyen a föld porában szunnyadó névtelenjeink megértették volna eskünket, mintha számítanának ránk. Zászlónkon és szívünkben hazahoztuk az uzsoki Hősök Temetőjének üzenetét, hogy megfáradt perceinkben erő, hogy szétsajgó életünkben bizalom és reménység maradjon. Földrehulló könnyeink összevegyültek a hősök vérével, hogy egy új magyar föltámadásra porhanyífsák, érleljék meg a magyar rögöket. Szinte döbbent némasággal, de fölemelő érzéssel hagytuk ott a temetőt, gyalog vágtunk neki a völgynek. Az ünnepély alatt földíszítették autóbuszainkat a ruszin leányok és fiúk. Kocsiba ültettük valamennyit, s ők boldog örömmel, egy felejthetetlen élmény gazdagságával ereszkedtek le otthonukba. Az Ung már ismerősen csobogott felénk, s elkísért bennünket Ungvárra. Szerda, május 5. Fájó szívvel mondottunk búcsút a Felvidéknek. Olyan különös volt a magyar táj: a Tisza, Debrecen, a Hortobágy. Mintha nagy álmaink ellankadfak volna. Mintha az egész csak mese lett volna. Mintha minden csak képzelődés lett volna. Aztán úgy éreztük, hogy ez is a miénk, hogy itt is csak magyar rögök éneke szól
