Eger - hetente kétszer, 1914
1914-06-27 / 51. szám
2 EGER. (51. sz.t 1914. junius 27. intézetek elérkeznek arra a pontra, amikor már sem fejlődni vagyis élni, sem megbukni nem képesek, s így az idők folyamán hozzájuk fűződött sok jogos és jóhiszemű magánérdeket úgy a fennállásukkal, mint az esetleges bomlásukkal, megszűnésükkel egyaránt veszélyeztetik, ami által piacukat állandóan nyugtalanítják. De nemcsak a könnyelmű, vagy esetleg roszhiszemű alapítások esnek a túlprodukció fogalma alá. Idesorolhatók azok az intézetek is, amelyek akár önhibájukból, akár azon kívül, a korral és annak követelményeivel lépést tartani nem tudtak és ezért a stagnálás vagy visszafejlődés szimpto- máit mutatják. Ezeknek nincsen már létjogosultságuk és azt csak úgy nyerhetik vissza, ha állapotukat felismerve, annak szanálásához hozzáfognak. Nem sok és vérszegény alakulásra van szükségünk, hanem kellő anyagi, erkölcsi és értelmi erőkkel rendelkező intézetekre, mert csakis az ilyenek képesek hivatásuknak megfelelni és közgazdaságunkat virágzóvá tenni. Az itt röviden vázolt viszonyok és az imént lefolyt krízis tanulságai alapján, azt tartom tehát ma a pénzintézetek legaktuálisabb feladatának, hogy minden a rendelkezésére álló eszközzel: konszolidációra és koncentrációra törekedjenek. Minden intézet tanulmányozza mérlegét illető állapotát, vesse alá azt szigorú kritikának és vessen számot a rendelkezésére álló segélyforrásokkal és fejlődési lehetőségekkel is. Akinek szüksége van reá és módjában áll, az iparkodjék magát a jövőre megerősíteni. Ha teheti, a maga ! erejéből, ha pedig erre nem képes, j S hitben nyerték a diadalt. Áldozat lett, hős halált halt András bíró is, valamint A jó öreg páter Bálint. Ha összetart egyház, haza, Szilárdan áll szent igaza . . . * A Dunáról Nagyon borül Vészes felhők gomolyognak Iveire az égboltnak. Sötét képük oly mogorva, Mint a bősziilt bölénycsorda. Villámlás a tekintete, Fergeteg a lehellete, Mely felforgat, tipor, dúl, fúl S a távolban meg-megmordúl. Már itt is van ... nagyot dördül... — Uram, Isten, jaj, könyörülj! — A villámlás csakúgy lobog . . . Most beütött. . . recseg, ropog . . . Majd pereg a jég verése, Oda lesz a nép vetése. Van-e, hol van a segítség? Viharágyú, vagy a kétség? Az elemek harca ellen Az ember oly tehetetlen! úgy keressen támaszt az erősebbeknél. Ha pedig egy intézet az önállóságra való gyengeségét és felesleges mivoltát érzi — amit hogy valaki belásson, elismerem, kissé erős kívánság — legyen vezetőiben annyi józanság, hogy a csendes és békés kimúlás lehetőségét keresse, mielőtt még késő lenne. Ha pedig új gazdasági erőközpontok, új érdekeltségek keletkeznek, a- minek a lehetőségét és esetleges jo- gosúltságát azért nem vitatom, azok is iparkodjanak már meglevő, bevált alakulatok keretében érvényesülni, mielőtt új vállalkozásokba fognának. Erősítsük meg a fennálló, életképes intézeteket, szüntessük be a gyengéket és vessünk véget az erők szét- forgácsolásának és a tőke atomizálá- sának, mely eddig nálunk dívott. Ilyenformán képzelem én a lefolyt gazdasági krízis tapasztalatainak értékesítését és a bekövetkezendő reformra való helyes előkészületet. Ez utóbbi ekkor számban megfogyott, de erőben gyarapodott intézeteket fog találni és könnyebben, simábban és nagyobb rázkódtatások nélkül lesz végrehajtható. Az itten kívánatosnak jelzett koncentrációs és konszolidációs folyamat hazánkban a viszonyok kényszerítő nyomása alatt már megindult, s így nap-nap után hallunk tőkeemelésekről, fúziókról és afficiációkról, helyesebben ma már csak arról lehet szó, hogy ezt a folyamatot, hogy úgy mondjam, öntudatossá és tervszerűvé tegyük. Hogy pedig ez megtörténhessék, szükség van növekvő gazdasági belátásra, a szaktudásnak intenzívebb elterjedésére és a közérdek szempontjainak az eddiginél intenzívebb módon való érvényesítésére ! A zivatar hullámiba. Óh az ima nem puszta hang, Az imádság csodát telist, Áttöri a vészfelleget. Oszlik is már a szél szárnyán, Majd feltűnik a szivárvány, Újra látjuk a kék eget, Kisüt a nap és ránk nevet. * Ha nem őrzi az Úr szeme, Hiába küzd a „Titanic“ Óriási vasteteme, Hiába a mentőladik. Hiába volt távírója, Mely betűit légbe rójja. Hiába küzd Magyarország, Uram Isten, Ha elfordul tőle orcád, Nincsen más, ki megsegítse. A harangok így beszélnek, Mint Jeremiás, a szent látnok Válságában a veszélynek, Intelmüket hallgassátok! . . . Bartalos Gyula dr. A pénzintézetek országos egyesítésének egyik legszebb feladatát képezi a gazdasági közvéleménynek erősítése és fejlesztése, a szaktudásnak mélyítése és terjesztése és a pénzintézeti működés közérdekű mivoltának kidomborítása! így működésétől az imént vázolt téren is sokat várhatunk és ezért a szövetségnek ma itt megjelent vezérférfiát a legmelegebben üdvözlöm és kívánom, hogy közhasznos törekvéseiket siker és elismerés koronázza! Péter és Pál. Elérkezett hát ismét Péter és Pál napja, a régi jó időkből hagyományos ünnepe a gazdának, mert hiszen az aratási munka az ország nagyrészében most is a két nagy apostol emlékünnepe után indul meg. Nem is hiányzik a régi hagyományokból semmi, csak éppen az ünnepi hangulat derűjét rontják meg azok a komor gondok, amelyeket a gazdaközönség lelkében az aratás szokott felidézni. A késői fagy, a jégverés, esőzés, rozsda az idén is vámot szedett a termésből és éppen ott kell számolni a szerződésszegés és a munkamegtagadás lehetőségével is, ahol az elemi csapások kárt okoztak. Reméljük azonban, hogy gazdáink előrelátása és a munkásnép józan belátása megkíméli az idén az országot az aratósztrájk veszedelmétől és ami termést békés munkával begyüjtünk, annak meg is lesz a becsületes ára, és így a mostani nehéz viszonyok között megtaláljuk valahogyan a számításunkat. Bizony, bizony: sok nem úgy van már, mint volt régen. Más a világ folyása, mások az emberek. Valamikor még a módos gazda rá sem mert gondolni sok olyasmire, ami most már a legszegényebb embernek is igénye. Megdrágult minden. Légióként drága a megélhetés. És bizony a régiek áldása: a bor, búza, békesség bősége, — de ráférne erre a sokat szenvedő, szegény országra! Lesz-e benne részünk: a jó Isten a megmondhatója. Ö hozzá száll az aratás nagy munkájára készülődő ország vágya, reménye, fohásza: — Hozz reánk jobb esztendőt! . . . * i ' 1 Amerre a szem ellát: a lankás hegyoldalakon 8 a délibábos alföldi rónán — ahol fagy nem szántott vagy jégvihar nem aratott — mindenütt egy esztendő fáradságos munkájának gyümölcse: ringó aranykalász-tenger hullámzik az érlelő júniusi verőfényben. A gazda és munkása hálásan tekint végig az Isten áldásán és ahogy Péter és Pál ünnepe után meghasad a hajnal, a falvakban és tanyasorokban megittasulnak a kedélyek az aratásra készülő legények és marokszedő leányok, menyecskék vidám kacagásától. A derengő égen még nem szűrődött át a napsugár, a balzsamos levegőben még a félhomály sejtelmes árnyai bontakoznak, a gyülekező munkások ajkán azonban már megcsendül az ének: Nosza, rajta frissen a búzamezőre, Koszorút kap, aki most siet előre. Harsogtassuk a sarlókat Szép magyar nótával, Segít rajtunk a jó Isten Telt buzakalásszal.. . És indulnak a nótás csapatok a hajnali szellőben ingó-ringő buza-táblák felé. Talán nem is lenne aratás az aratás nóta nélkül. A magyar népköltészet úgy beleszötte nótaszálaiba ■ az aratást, hogy szinte válogatni is bajos belőle. „Van egy mentség, ez az ima!“ Ezt kiáltja a kisharang
