Eger - hetilap, 1892
1892-08-23 / 34. szám
267 díszesen fel volt lobogózva, virágozva, koszoruzva. — Azonkívül a vendégszerető ad hoc házi gazdák (dr. Danilovics és Buzáth) arról is bőségesen gondoskodtak, hogy a sok dallikózástól úgy is eléggé kiszáradt dalártorkok útközben az iszonyú hőségtől végkép ki ne apadjanak. A 12 V4 óra felé megérkezett vonatot, az egri pályaház perronján egybegyűlt díszes közönség, s a Perger Ignácz parancsnok vezetése mellett díszben feállitott egri önkéntes tűzoltó csapat riadó éljenekkel fogadta. Dalnokaink csakhamar kibontakozván a kocsikból, zászlójuk alá sorakoztak. Rudassy János az egri dalkör tiszt, karnagya magasra emelve hozta a nyert első dijat: Erkel Ferenez ezüst szobrát. Ekkor előállt Lefevre Antal, helyettes polgármester, s a város nevében a következő ünnepies beszéddel üdvözölte az újból megkoszorúzott egri dalkört: „Mélyen tisztelt Dalkör! Ez ünnepély alkalmával másodízben jutott nekem a szerencse, hogy az egri koszorús dalkört diadalmas utjából visszatérve, Eger város közönsége nevében üdvözölhetem. Azon kitüntetés, mely az országos dalünnepély alkalmával az egri dalkört érte, Eger városának is kitüntetése, mennyiben az országos elismerést saját fiai: szeretett testvéreink érdemelték ki. Fogadja a mélyen tisztelt dalkör ez országos kitüntetésből kifolyólag azon szivbeli kívánságainkat, hogy a dalkör minden egyes tagja a haza és Eger város díszére igen sokáig éljen.“ A helyettes polgármester riadó éljenektől kisért beszédére dalkörünk egyik kiváló tagja, Kelemen Ernő, kir. járásbiró következőleg válaszolt: T. Polgármester Úr! A művészet minden ágának, s igy a dalmüvészetnek is egyik főczélja a tökéletes felé való törekvés. Az „Egri dalkör,“ mint specialiter a magyar dalnak kultiválója, e czélt lebegtetve szem előtt, kitűzött czélja felé haladt, s ezen haladásának eredménye lön azon diadal, melyet a dal hatalmával az ország szivében, az ország fő- és székvárosában kivívott. Kivívta pedig azt azért, mert nem csak az egyszerű zenei tudást tartotta szem előtt, s nem a száraz tudás gyümölcsét reprodukálta az ország színe előtt, hanem a közönségnek mintegy elszavalta a zenésitett szövegét hazánk legnagyobb lyrikusa „Honfidal“-ának, elszavalta oly hévvel és lelkesedéssel, hogy ezen lelkesedés magával ragadta nemcsak a hallgató közönséget, de magával ragadta a juryt is. Ezen lelkesedést pedig dalkörünk Eger város polgárságától is merítette, mert az emberi érzés a másik emberben hasonérzést keltvén, azon szeretően gondos ápolás és lelkesedés, melylyel Eger város polgársága dalkörünk minden lépését híven kisérte, átszállt a dalkör tagjaiba akkor, a midőn kilépett a pódiumra, s ezen lelkesedéssel ragadta magával a hallgatóságot is. Örömmel és büszkeséggel hoztuk el az orszás egy darab fekete kenyérrel táplálkoznak, birnak-é egy pár krajczárral, hogy a belépti dijat megfizethessék? Ekkor elhatározta Sarah, hogy minden egyes színházlátogató, ahelyett, hogy belépti dijat fizetne, egy aranyat kap jutalmul. így szokta a művésznő a helyárakat fölemelni. * A pajta-istálló egyik sarkában, mely pompás japáni brokát-szövetekkel igéző kis öltöző szobává lön átvarázsolva, épen öltözködéshez készült Sarah; midőn komornája egy gyermekleánykát vezetett be hozzá, egy sovány kis teremtést, mélyen beesett szemekkel, halvány, bánatos arczczal. Öltözéke egyszerű vala, szürke szövetből, mely könnyen elárulta, hogy a kicsike alkalmasint leánykája valami szegényebb bérlőnek, aki falura vonult vissza. — Asszonyom, — mondá a kis látogató, — nekem egy egészen szokatlan kérésem van kegyedhez. Engedje meg, könyör- gök, hogy kegyed helyett ma én játszhassam el Neubourg Mária szerepét. Sarah bámulva szemlélte a leánykát, aki gyors szavakkal igy folytatta tovább. Én azt hiszem, hogy tehetségem van a szinmüvészetre. Én a kegyed szerepeit, valamennyit könyv nélkül tudom. Nyújtson kérem, nekem alkalmat, hogy ezt beigazolhassam, s én örökké háládatos leszek. De könyörgök, határozzon gyorsan, mert az előadásnak mindjárt kezdődnie kell. Biztosítom kegyedet, hogy jó tehetséggel bírok. — Jó, játszék ön, — válaszolt Sarah, gyors elhatározással, s- komornáját utasította, hogy a leánykát nyomban öltöztesse föl. gos dalárszövetség diját, hazánk ez idő szerint élő legnagyobb zenésze és dirigensének ezüst szobrát, s még nagyobb büszkeségünkre szolgál, ha az egri név dicsőségéhez ezzel csak egy babérlevelet is fűztünk, s a midőn utunkról győzelmesen megtértünk, azon kívánságnak adunk kifejezést, hogy Eger város polgárságát dalkörünk iránt tanúsított szerető gondosságában és lelkesedésében az Isten sokáig tartsa meg! A harsány éljenzések után, mik a talpraesett beszédet követték, dalnokaink sorakoztak, s a tűzoltó csapat vezetése mellett, a Rákóczy induló lelkesítő hangjainál a menet megindult a fellobogózott Hatvani utczán keresztül, s lelkes népcsoportok által folyvást éljenezve ért a Lyczeum-térre, hol ismét nagy számú ünnepi közönség, s egri szépeink egy díszes koszorúja várta s messzehangzó üdvrivalgásokkal fogadta győztes dalnokainkat. A Lyczeum-téren, hol igen szép számú, díszes és elegáns közönség gyűlt egybe, a kedves koszoruleányok: a Hunyor nővérek és Köllner Ila urhölgyek köré, — Eger város kedvelt tiszti főjegyzője, Dusárdy József üdvözölte a város közönsége nevében, az odaérkezett dalnokokat, a következő szives és meleg hangú beszéddel: „Mélyen tisztelt Dalkör! Városunk büszkesége! Nekem jutott a szerencse, hogy azon nagy erkölcsi vívmány után, melyet a legközelébb Budapest fő- és székvárosában lefolyt országos dalverseny alkalmával kiérdemelt, a Dalkör mélyen tisztelt tagjait Eger város közönsége nevében e helyen üdvözölhessem. Örömmel teszem ezt; mert ebből a vívmányból Eger városát igen nagy fény övedzi körül; a kulturális fénynek egy kimagasló oszlopa, mely általatok, s müködéstek által megvilágítva folyton fényeskedni fog. Ily értelemben és felfogásban üdvözöllek benneteket, kedves Barátim! e város közönsége nevében, azon óhajtás kíséretében, hogy e Dalkör összes tagjait városunk díszére s büszkeségére a Gondviselés igen sokáig tartsa meg. — Még csak egy kérésem van, és ez azt hiszem méltó lesz hozzátok és működésiekhez: fogadjátok szívesen szeretetünk s nagyrabecsülésünk zálogáúl, az egri hölgyek koszorúját. Főjegyzőnk üdvözlő szavainak végeztével a koszorulányok: Hunyor Anna, Hunyor Margit és Köllner Ila urhölgyek, az egri nők nevében díszes koszorúval ékesítették fel a dalkör zászlaját. Dusárdy József városi főjegyző beszédére Kapácsy Dezső, dalkörünk disz-elnöke — emlékezetünk szerént — következő választ adott: „Midőn pár nappal előbb, Eger város közönsége az egri Dalkör tagjait, kik egyik tekintélyesebb fővárosi lapunk szerént: „a dalban ápolják a hazafiságot s a dal szárnyain terjesztik a nemzeti szellemet,“ anyagi támogatásával művészi útjára bocsátá, azon hő óhajjal tévé ezt, s Dalkörünk tagjainak keblét azon mindennél édesebb remény tölté el, hogy vajha czélt érve, fáradhatlan szorgalmuk és igyekezetük elismerése s jutalmául a dicsőség újabb babérjával övezhetnék városunk nevét; — a vágy, Az eredmény rendkívüli volt. A legelső mozzanattól kezdve feltűnt, hogy a fiatal leányka nagy művésznőnek született. Bár a színpadi mozdulatok szabályaiban egészen járatlan volt: teljesen birt a tragikai hősnők gyöngéd és hatalmas szellemével, s hangjának ama zeneszerű dallamosságával, mely megbüvöl, s elragad. Elébb ábrándos, majd szerelmes, egészen a szeretetne méltó királynő volt; s a drámai cselekmény haladásával, a leányka művészi nagyságra is egyre nőtt. Szenvedélye magasra gyűlt, karjait művészileg fonta kedvese vállai köré, mig ajkait szomorúan vonta vissza az epedő csók elül; — tudott sóhajtani, zokogni, s meghalni. „Sarah! Sarah!“ — tombolt a közönség, s négyszer jelent meg a kis művésznő a vadvirágokkal tele szórt színpadon; — de még azután is sokáig volt hallható a parasztok lármája, kik alig fértek be a pajtába. Sarah, aki az egész előadás alatt egy szót sem szólt, hanem a koulisszák egyik rejtekéből feszült figyelemmel hallgatott, hevesen ölelte meg az ifjú lánykát, s fölkiáltott: Gyermek, te csu- dálatra méltó voltál. Magammal viszlek!“ — Bocsásson meg asszonyom, — viszonzá a kis művésznő, — miközben Ruy Bias magát megmérgezte, hallottam, hogy az óra tizenegyet ütött. Haza kell sietnem, mert édes atyám nyugtalankodni fog. Midőn a kis színpadi királynő egyszerű polgári ruháját újra felölté, igy folytatta: — Igenis, asszonyom, nekem haza kell mennem, még pedig — örökre. Ha ma kegyedet arra kértem, engedje át nekem helyét a színpadon, azért történt, mert meg akartam győződni, hogy nem vagyok eszelős, s csakugyan bírok ama rettentő tehetséggel, hogy másokat megindítsak. Most már meg vagyok róla *
