Eger - hetilap, 1890
1890-12-23 / 51. szám
412 S szivem, a beteg, Feledést keresett a komor lapokon, Mig redökbe vonult fiatal homlokom — Isten veletek! Hit a jövendőben, bizalom a jóban, Kétségtek árnyával annyiszor vívódtam, S lelkem remegett. . . . Oh! a kétség győzött, benne én törtem meg, Nyugalmam tett ára a nagy küzdelemnek - Isten veletek! A vágy: hatni, tenni, hogy bár éltem árán Én is hadd segitném, én is hadd szolgálnám Ezt a nemzetet! Jutalma: gyülölség, bőszen oda dobva Szűz becsületemre, tiszta homlokomra Isten veletek! Isten veletek már! összetört kebellel, Mely ezer bántalmat hallgatva viselt el, Immár elmegyek; Eszményből kifosztva, hitben megcsalódva, De emelt homlokkal és nem zúgolódva — Isten veletek! Óh! hisz a pályáért, melyet kettévágtak, Lesz egy szűk ösvénye tán a pusztaságnak S arra léphetek; És a nagy világért, mely vétlen vetett el, Lesz egy kis világom, telve szeretettel Isten veletek! Távol a világtól, távol emberektől, Kiknek nyugodalmát soha nem verem föl, Tán elélhetek, S egykor, ha kitárul csöndes sírom verme, A jó anyaföldnek én se leszek terhe — Isten veletek, S nem fáj, hogy síromba ösmeretlen szállók, Csak síromra vessen egy-két kis virágot A szép kikelet, Csak egy dalos madár szálljon meg felettem, S vig dalt mondjon annak, aki az életben Annyit szenvedett! (1884. febr. 10.) :Aba király utolsó csatája. (Mutatvány-részlet Aba Samu király története XIII-ik fejezetéből.) Kandra Kabostol. Eljutottunk az Aba-tragoedia utolsó felvonásához. Ellenségtől környezve országában és azon kiviil; a pápától kiátkozva, az ős vallás híveitől renegátnak tartatva: mint a független Magyarország koronás képviselője egymaga maradó. Inkább történelmi alak Aba most, mint valaha, midőn félelem nélkül való daczczal s elszántsággal néz farkasszemet ellenségeivel, hogy győzzön vagy meghaljon. Két király s több német fejedelem ellen egymaga. Végzete tragikai hősnek szánta; neki buknia kellett, „Apa“ nevezete is mutatja, hogy ő királyi kötelességeket teljesített. De ez kevés volt; neki a kötelességek határán túleső áldozatot is meg kellett hoznia. Sajátságos berendezésű az erkölcsi világ oekonomiája* mely minden új vívmányért áldozatot, véres áldozatot követel. Samunak vesznie kellett, hogy Péter királynak második uralma s a haza függetlenségének elárulása a nemzetet fölrázza és tettekre lelkesítse. Egy letételre váró pápa átok-villámainak kellett Aba dárdáját ketté törnie, hogy támadjon egy másik pápa, aki III. Henriket megeskesse arra, hogy Magyarország ellen kezét többé föl nem emeli. * Henriknek alig volt hőbb kívánsága, mint sz. István koronáját lábainál látni és Magyarországot a sz. római császárság hűbéreűl tudnia. A sikeres föllépésre Henrik az időt elérkezettnek tartván, nem volt akadály, hogy Abát megtámadja, miután az ürügyeknek egész garmadája volt nála raktározva és készletben tartva. Ilyenekül szereplének, hogy a béke föltételeit nem teljesítette, a foglyokat nem adta vissza, kártérítést nem adott, hogy esküszegő, a magyar kereszténység is veszedelemben van miatta. A pápa sem maradt ki a véres jelenet elő-felvonásából. A pápa ur (IX. Benedek) állítólag erősen nógatta a római királyt, hogy az idők gonoszsága által elvesztett országot vis za- szerezze. A császárnak semmi esetre sem válik becsületére, hogy az ellenségeskedést nem nyíltan kezdette meg, hanem adta a békebarátot, máskülönben pedig fegyverkezett, és folytatta az akna-munkát. Testőrségét kelet-németországi, bajor, sváb és cseh vitézekkel fölszaporitván mintegy 6000-nyi seregre, az osztrák határgrófságba vette magát. Felsőbb hatalomba bízva indúlt ily csekély sereggel, tartja a német történetírás, pedig ennek elfogadhatóbb oka az volt, hogy pestis és éhség dühöngvén Németországban, a babéraratásra Magyar- országba menni nem volt valami nagy lelkesedés; de máskülönben meg alig hihető, hogy Henrik vakmerő lett volna országhódoltató hadjáratra és a vad magyarok ellen ily maroknyi néppel neki indúlni. Aba tudta, hogy hányat ütött az óra és a császár készülődéseivel szemben maga is készült. És a ragaszkodás meghatóan nyilvánult iránta, töméntelen nép sorakozott zászlaja alá. * A császár Sopronjánál betörvén, a Rába és Rábeza között vonóit föl seregével, Babót nál akarván azon átkelni. De nem sokra mehetett; a bajor és cseh vitézeken kifogott a megdagadt folyó, útjokat állották a sűrű berkek, a megáradt tavak, mintha akadályozni akarták volna az ártatlan vérontást és árulást. Az árulás azonban segítségére sietett a meghőkűlt császárnak ........................................... kivezették a hínárból, a R ába és Rábeza közén egész éjjelen tartó menet után napfelkeltével alkalmas átjárót is mutatván, melyen átkelt Bre- tizláv a morvákkal, Albert a maga bajorjaival s végül a császár a derékhaddal................ A bának nem lehetett érdekében, hogy az ütközés napját halaszsza. Bajorországi szövetségeseitől értesült, hogy a császárral a siker veszedelmeztetése nélkül megütkőzhe- tik, s továbbá ő csatatérül oly helyet szemelt ki, hóimét győzedelme esetében egy német se szabadúl meg, inig a huzavona reá nézve semmi tekintetben sem vala kívánatos. Es csakugyan egészen csapda volt azon helyzet, melybe a német sereget, fcelekényszerité. Előttük az Aba serege, mellette és mögötte folyók. Szalay szerint Aba Samu méltán átengedheti magát a reménységnek, hogy a vissza-
