Eger - hetilap, 1884
1884-12-18 / 51. szám
470 @rszággyülés. A képviselőház folytatja az egyes ministeriumok költségvetésének részletes tárgyalását; de csak igen lassan halad elő. Ily körülmények közt a kormány a folyó évi költségvetéshez hasonló keretben felhatalmazást kért és kapott a jövő évi két első h ónapra. TÁRCZA. Fővárosi levél. Budapest, 1884. deczember 9-én. I. Képzeletemben karon fogom Eger valamelyik hölgyét, s a kecskeméti utcza sarkától megindulok vele, hogy keressek magamnak egy tárczára valót. A Calvin-téri szökőkút nincs többé, illetőleg a bájos csopor- tozat, barnára mázolt faburkolatba takaródzott, mert fázik ő is. A központi egyetemhez érünk. A jogászok Olympusához. Kegyed megvillanó szemmel néz az arany fiatalságnak, a bejáraton ki- s betóduló özönébe, mily részvétlenül mennek el mellettünk ! Ön ajkait biggyeszti. Hisz mikor kegyed ottliou megy végig az utczákon, ugyancsak ki van téve a jogász-tekintetek kereszttüzének. S ezek itt nyakukat válluk közé húzva, könyvekkel hónuk alatt, fejüket meg sem fordítva mennek el mellettünk. Nehogy rossz véleményt vigyen haza a pesti jogászokról, megmondom az okát: a gavallér jogásznak nem chikk az egyetemre járni. Akiket most mi látunk, azok szegény, komoly ifjak, kik a dr. S c h n i e r e r büntető-jogi előadásaiba szerelmesek ; kiknek szemét az éjszakai tanulás mécs-világa, fogékonytalanokká tette a csillag-sugarak iránt. Fiatalok, kik ha esetleg a váczi utcza sétáló nőinek ezer színű selyemhullámai közé kerülnek, bős zatikodnak, hogy e bájos tolongás miatt pár perczczel később ülhetnek könyvek mellé. Fiatalok, kik feleségüknek valószínűleg az e 1 s ő szerelem üde virágaival fognak kedveskedhetni. II. — Az én Miczikémnél nincs eszesebb kis lány széles e világon. Úgy elseje tájon, megkapom az „öregemétől a havi gázsit ; az aranyos Miczike nem ir semmit. Jól tudja, hogy mikor az embernek pénze van, szükségtelen vendég a szerelmes levél. A hónap vége felé özönével érkeznek az illatos, rózsaszín papirosok. Hogy tudja a szentem, hogy ezekben a criminális napokban az ember virágillattal, holdsugárral, meg gerlicze-nyögdécseléssel szokott élni ! III. Fényes kirakatok kötik le figyelmünket. A karácsonyi s újévi ajándékok szemkápráztató kitlönfélesége. Hires színésznők photografiái, drága szőnyegek, ékszerek, délvidéki gyümölcsök, pirosnyelvü krampuszok, gyönyörű toilettek ; az egyik boltban a szellemóriások örök-becsű munkái s hires politikai röpiratok, közvetlenül a mellette levőben szájkosarak s korbácsok : szabadság és önkény egy gyékényen. Pipereáruk, virágedények, selyemvégek, brüsszeli csipkék, ara-fátyol, tömérdek apróság milliónyi színárnyalattal. A szem nem telik be ezek nézésével; olyan telhetetlen, mint a Dobos őrnagy czigánya. Dobos őrnagy eredeti ember s jó katona volt. Rideg és szigorú, ha kellett, mint a vas ; kedélyes s meleg szív, ha kellett, mint a láng, mely amazt megolvasztja. Volt neki egy czigány-bakája, aki roppant jó-étvágygyal bírt. Egyszer az őrnagy fogadott, hogy ez a czigány 8 font húst egy ültő-helyében meg tud enni. Mielőtt a műtét megkezdetnék, Dobos magához hivatta a czigányt: — Fiacskám, én fogadtam, hogy te 12 font húst megbirnál enni. Ma este próbát teszünk, hogy jó-e az étvágyad. Azért mondta ezt az őrnagy i gy, mert tartott tőle, hogy bakája, a fogadás tudatában elfogult lenne egy kissé, s fogadása veszve volna. A nyolezfont hús elfogyott. Akkor a czigánybaka megtörülte száját, felállt, katonásan tisztelgett s igy szólt: — Nagyságos őrnagy úr, már kipróbáltam, hogy jó étvágyam van, most már jöhet az a fogadás. Szemünknek ez a telhetetlen kíváncsisága tető-pontját éri el a Kertész Tódor kirakatai előtt. Kegyed érdekelten néz meg mindent, nem úgy, mint az a kisvárosi menyecske, ki midőn először látta Pestet, semmit sem talált benne szépnek, semmit sem nézett meg, semmit sem dicsért, s hazament egy hét múlva anélkül, hogy Pestet látta volna, mert nem akarta elárulni, hogy ő először van Pesten. Egyszer csak kint vagyunk a Duna-parton. A hatalmas vizi közlekedés, a kevélyen el-elfutó hajók, melyeknek hirtelen összerendülő nyoma a napsugárban olyan volt, mint egy kard-penge oldal-vájata; a part mentén horgonyt vetett vizi-szörnyek fekete kéményei, ... ez az egész kép nincs többé, mintha egy hatalmas kéz egy mozdulattal letörölte volna. A corsó hosszában gyümölcsös kofák s zöldségárusok vannak. A káposzta pyramisok fekete viaszkos vászonnal boritvák. Meztelen karú, herkulesi alakok roppant zsákokat emelgetnek, s a pálinkától eíbutúlt szemekben a teher-hordó állat élettelen közönye látszik. A rövid téli nap már alkonyra hajlik. A gázlángok egymásután kígyóinak Pesten és Budán. A lánczhid óriási lámpa-csoportjai már ott rengetik fényüket a Dunában ; néha egy-egy úszó jégdarabról szikrázva verődnek vissza. A Deliért ködbe burkolja tar fejét, s a királyi palota aranyos körvonalai a vörhenyes szürkülettel olvadnak össze. A parti kávéházak csillárai már égnek, s széles fény-ivet vetnek keresztül a havon, mikor ajtajukat ki-ki- nyitja egy-egy törzsvendégük. A hold nagy, tele képével bele nevet a város csaknem nappali világításába, s csillagos ég borúi hazám féltett szeme-fénye s az abban küzdő emberek fölé. Tiszta, csillagos, téli éjszaka! Werner Gyula. Egy regény története. Éppen egy éve múlt, hogy Alszegi Pista hűséget esküdött — feleségének. E nevezetes eseményt megelőző napok egyikén igy szólott Várkonyi Bélához. — Édes jó barátom, el nem tudod képzelni, hogy mennyit köszönhetek én a feleségemnek! (Még nem is volt felesége, máris „sokat köszönt“ neki, legyen csak egyszer igazán az!) — Te Pista, hiszen a te aranyos feleséged túl a Tiszán lakik, te meg tudtommal alig kétszer mozdúltál ki a fővárosból, hát hogy is tehetett neked olyan nagyon sokat ? Hisz alig érintkeztetek ? — Hát mire való a vasút? — Különösen a magyar állami. (Saisonszerü élez.) — Hát a posta ? Erre már nem tudott hirtelen kadencziát mondani. — Hm, hm, bizony manapság sokat köszönhetünk a feleségünknek, folytató Béla bánatosan, (garzon ember lévén), aztán csak tovább szövögető a dolgot. — És aztán miket köszönhetsz te leendő feleségednek? — írói hírnevemet . . majd! Béla baljóslatuan kezde mosolyogni. — Ne kovácsolj te abból tőkét a hálának Pista? Legyen az egészen a te érdemed; jobb lesz, hidd el! — Nem, azt nem teszem. Te úgy látszik hitetlen vagy; légy hivő! íme itt van egy csinos papir. s ezen vannak rajt az ő megjegyzései. Olvasd át és lásd be, hogy ki az én feleségem. Béla kíváncsian nyúlt a papírok után. — A dolog annyiban áll, hogy én regényem alakjait kidolgoztam, s elküldtem neki. 0 megírta rá észrevételeit s milyen észrevételeket! Megannyi szinarany és igaz. Ott, van zár jel között. Ezek szerint dolgozom tovább regényemen. — Ebből már kiveszem, hogy leendő feleséged szellemes nő! — Valódi szellemes nő! Várkonyi Béla pedig befütteté a garzon. szobát, mely különben szörnyű rideg vala, esibukra gyújtott, és kíváncsian kezdé a papirszeletekeí vizsgálni. A regény fószemélyei voltak azokon rajzolva. íme: B o g á r d y Dániel idealista, fiatal ember; szerelmes Daróczi Izaurába. Szerelméért fel tudná áldozni életét s, ha ezt Izaura engedné — s ez éppen a szenvedélyes fiatal ember szerencséje. Mert mikor csalódottnak vélve magát leugrani készül a budapesti Stein-ház negyedik emeletéről: Izaura hirtelen megkapja kabátja szárnyait s igy kiált fel: ó Dániel, hát még esküvőnkig sem vársz ? (Finom vonásokkal van utána jegyezve: Mindenesetre több realitás kívántatik egy házasulandó fiatal emberben, a ki regényhős.)
