Eger - hetilap, 1880
1880-04-08 / 15. szám
116 kiknél a láng még lobog? Hát én megmondom, hogy hol vannak? , Mely daemonok tartják őket elfogva? A legelső a politikai Asta- rotb. A hány regényírónk van, az mind hírlapot szerkeszt. Nyolcz- vannégy hírlapunk van (vagy Szinnyey tudja hány ?) annak mindennap vezérczikk kell, s ha lehet szenácziós. Már pedig pipázni és furulyázni egyszerre nem lehet. Ha én egy vezérczikket megírok, három napig nem tudok a regényíráshoz fölmelegedni. Az i olyan, mint a delejezettnek a vashoz nyúlni. De hát mit tegyen az ember? — Egy igen szép tehetségű fiatal regényírónk egy kész regényét hordta a zsebében egyik kiadótól a másikhoz, (mindősz- sze kettő van még.) Az egyiknél azt mondták neki, „néze ön, az egész házunk a padlástól a pinczéig tele van már regénynyel, ha a szomszédnak egerei nem volnának; nem is fogyna." A másiknál meg azt mondták neki, hogy regényét ugyan meg nem veszik a kínált áron sem, hanem Írjon egy politikai pamphleter, azért dupla árt adnak neki. S megkapta a publikum a pamphletet, az megért négy kiadást, a szép regény pedig most is ott hever a fiókban. Ez hát az egyik ok. A másik szintén ebből folyik. Annak a sok politikai napilapnak mind szüksége van mulattató Tárczára. Egyszerű mesterség az; az ember lesújt a bottal a külföldi regé- lyek közül egyet: szabad arra vadászni, mint a nyulra. az senkié; azt a munkatárs, vagy annak felesége, lefordítja két forintért, a Tárczában kiadják; a kész szedésből csinálnak külön lenyomatot, csak a papiros kerül valamibe. Hát aztán hogyan kívánhatja valaki a kiadótól, hogy még honoráriumot is fizessen az eredeti regényíróknak, mikor a leghíresebb augol és franczia irók müveit elkaparinthatja ingyen? S aztán az olvasó közönségtől, hogy mikor Ouida, Cherbuliez, Daudet Alfonz, Zola regényeit fele áron megkaphatja, akkor dupla árt adjon a magyar irók müveiért. De még ba csupa Ouida és Daudet volna a versenytárs! De ott vannak a külföldi irodalomnak a legsilányabb képviselői, a legmétely- hordóbb, sikamlós házasságtörési regények, a miket özönnel osztanak a zugkiadók a jó magyar közönség közé,*) s a közönség csak úgy nyeli őket. Hölgylapjaink borítékain egész rendes korrespon- dencziát folytatnak a vidéki ifjú urhölgyek, egyik pikáns regényt a másikért ajánlva cserébe. Mi lesz ezekből, a kik ilyen könyvekből tanulják az életet és költészetet? Küzdeni ez ellen, ezt megakadályozni nem lehet; de versenyre szállni vele, ez még talán lehető. Legelső módszere ennek az irói tulajdon jogról szóló törvényjavaslat, mely a fordítási jogot is a szerző engedélyéhez fogja kötni. Ez bizony nem annyira azért szükséges, hogy mitöliink el ne lophassanak valamit, mint hogy mi ne lophassunk olyan könnyen mástól. Majd ha a külföldi regényírók munkáit nem lehet ingyen elvenni akárkinek, hanem meg kell velük egyezni (s azok az urak nem olcsók) akkor ez a tömérdek hírlapkiadó kénytelen lesz mosolygós arczot csinálni arra, a ki titokban magyar regényírásra vesztegeti az idejét. — Vagyunk még elegen ; csakhogy el vagyunk rejtőzve. Csak a nemzet akarja: egy év alatt fel lehet támasztani halottaiból a magyar regényirodaimat. Van e feltámasztási módszer iránt egy eszmém, a mit majd, ha megérleli az idő, elő fogok adni. E módszernek az alapja ez. Van hazánkban kétezerháromszáz olvasó-ejrylet és van hatszáz kölcsönkönyvtár. Ha ezek mind megértik és felkarolják az eszmét, úgy egy varázsszóra feltámad rögtön a végkép elnyugodni látszó magyar regényirodalom, mig az egyes olvasónak ez a csodatétel nem kerül többjébe, mint a kendermag, a mit naponkint kanári madarának nyújt. Ma csak azt a kérdést teszem föl magunkhoz, hogy „akarunk-e hát feltámadni ?“ Azt hiszszük, e kérdésre mindnyájunknak csak egy feleletünk lehet: Igen akarunk feltámadni! De miután imént idézett jelesünk a feltámasztási módszer eszméjét ezúttal még nem közölte velünk, addig is mig azt az idő megérleli, tartsák t. olvasóink haza fiúi, s minthogy kiválólag magyar hölgyeinkhez szólunk, honleá- nyi kötelességüknek, elhanyatlott regényirodalmunkat felkarolni s pártolni. Sokan olvasnak regényeket, olvassák tehát először azokat, melyek ott hevernek a kiadók padlásán, s száműzzék olvasó asztalaikról a külföldi regényirodalom legsiljányabb képviselőinek a fővárosi és vidéki zugkiadók által rajok tukmált fordított férczmiiveit, melyek a szivet megmételyezik, elfojtják benne az erkölcsi érzést, az élet legsötétebb képeit s legundokabb árnyoldalait tárják az olvasó elé, blazirtá s az élet nemesebb örömei iránt közömbössé teszik. Helyesen kérdi Jókai, hogy mi lesz azokból, kik ilyen könyvekből tanulják az életet és költészetet?! — Tegyük hát meg az első lépést a végkép elnyugodni látszó hazai regényirodalom feltámasztására, s ha ez úton, melyre egyszer ráléptünk, tovább haladnuk, lesz olyan regény*) s terjeszt élvezhetetlen fordításban némely magát szépirodalminak nevező lapunk, teszszük mi hozzá. irodalmunk, mely bőven fogja nekünk kárpótolni a többnyire kétes- hirtí külföldi regényírók ledér s e mellett szellemtelen termékeit, melyeket a modern irodalmi üzérkedés egészségtelen szellemi táp- lálékúl nyújt az olvasó közönségnek. Alföldi. Casagrande Márk élete és művei. Tekintetes Szerkesztő Úr! Az idő halad, egyes nagyok nevei is elmosódnak az önző világ emlékezetében, s fájdalom! nagy embereink önzetlen tetteinek emlékezeténél már csak alig bírunk lelkesülni, s müveik mellett, azokat megszokva, vagy méltatni nem bírva, néha már közönyösen haladunk el. De a nagy szellem kikel sírjából és „eget kér,“ s vigasztalódjunk, mert midőn majd az önzés culminál, ismét eljön a jobb kor s lesz még idő, midőn a nagy emberek tettei ismét lelkesíteni fognak 8 a művészet remekei újra méltánylatra találandnak. Városunk nagy embereinek díszes sorában méltó helyet kell elfoglalni a f. é. februárhó 5-én Cisonban elhalt Casagrande Márk kitűnő olasz szobrásznak, mert ö hires diszü székesegyházunkat kitűnő müvekkel ékesítette, s ö különben is majdnem egészen a miénk volt, mert öt hajlamai s azon körülmény, hogy városunkból nősült, a mienkké tették. Hogy mennyire méltányolták s dicsőítették hazájában, Olaszországban, e kitűnő művészt, meg lehet Ítélni az olasz lapok czik- keiböl, melyek halála alkalmából megjelentek. Álljon itt kitűnő példányúi két olasz lap: a turini „LT a ten eo“ és a trevísoi „Gi- ornale di Treviso“ czikke. melyek reánk magyarokra nézve annál érdekesebbek, mivel azok leginkább a jeles szobrász magyarországi müveivel foglalkoznak. íme a turini „L’ateneo“ czikke: I. Casagrande Márk. A kitűnő kortársak jeles sorában, kik munkás és tevékeny életükkel s jeles müveikkel gazdagították classicus olasz hazánkat, mely oly termékeny művelője a fenkölt szellemeknek, úgy hiszem, hogy kitűnő helyet kell kijelölnünk a mi gyászolt tanárunknak, Casagrande Márknak, ki februárhó 5-án hányt el Cisonban a ve- lenczei terület egyik nagyobb mezővárosában. Casagrande e század elején szegény de becsületes szülőktől, a szegény Campea faluban született, mely Miane községhez tartozik, még gyermek volt, £ a juhokat őrizte ; de már ez időtől fogva szelleme öt elleuálhatatlanúl ragadta Phidiás és Canova művészetéhez. A nap szabad óráiban majd egy szöggel, majd egyszerű zsebkésével kődarabokon vagy sziklákon mintázni törekedett, s ha egy lágyabb s fogékonyabb követ talált, abból jó atyja arezvoná- sát oly ügyesen faragta ki, hogy a campeai gazdag birtokos Gera di Conegliano elragadtatva az ily durvaságában is tökéletes mü bámúlatától s ősi hagyományai és meggyőződésénél fogva is jótékony lévén mint senki más, pártfogója, Maecenása lett, s késedelem nélkül a maga költségére elhelyezte öt a szépmíivészetek királyi ac idemiájában Velenczében, holott ki nem lehet mondani, mennyire megfelelt e kitűnő szellem jótevője bizodalmának, s mennyire sikeresitette önön nemes nagyravágyását, s ezen akadémia elnöke a nemes gróf Cicognara anyira megszerette öt, hogy nem anyira tanítványának, mit inkább legkedvesebb barátjának tekintette. Jutalmak és érmek koronázták tudományos fáradozásait, s példás erkölcsi magaviseletét. Tizenkilencz éves korában kifejezte első remekét, Mucius Scaevolát, melyet még most is csodálnak az ős Gera nemes család kastélyában, s melynek jutalma becsület, dicséret és általános tetszés lön s mely neki az uralkodó kegyéből a katonaság alól való felmentést is kieszközölte. Életirati vázlatnak nem lehet czélja ezen nemes szellem minden oly számos kitűnő müveinek tüzetes leírása, ezek a hazai történelemben valóban kitűnő méltatást érdemelnek. Elég legyen jelezni, hogy huszonegyéves korában „Angelika és Medoro“ czimü. csoportozata, mely a milónói szépművészeti akadémiában kiállítva volt, az egyetlen jutalmat, a nagy arany érmet nyerte el, és ezután magánzók és fejedelmek, honfiak és idegenek vetélkedtek öt tisztességes munkával elbalmozni, Recanati Giustinián gróf velen- czéböl négy szoborra; Bortolon Jakab úr Trevisóból három domborműre ; Camerini Móricz úr Ferrárából a hirneves 52 lábnyi hosszú domborműre s más különfélékre ; Agricola Miklós gróf Udi- néböl, a bellúnoi papnövelde több műre adtak neki megbízást, mig végre a velenczei volt pátriárka Pyrker 1833. évben öt Magyarországba hiván, ott nagy szelleme kivívta a hír dicsőségét. Az egri székesegyház részére készített öt szobrot, melyek 8 láb
