Szabadi István (szerk.): Tiszántúli református lelkész-önéletrajzok 1942-1944 II. kötet. - Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 18. (Debrecen-Nagyvárad, 2016)

Nagyszalontai Egyházmegye

cg NAGYSZALONTAI EGYHÁZMEGYE sd

tanulmányomat a gencsi ref. elemi népiskolában folytattam, elvégezvén itt 5 osztályt. Gimnázium I—II. osztályát Nagykárolyban, a III—VI. osztályokat Debrecenben, VII—VIII. osztályokat, mint akkor már árva lelkész gyermek a hajdúböszörményi Kálvineumban történt felvételem miatt a hajdúböszörményi gimnáziumban végeztem.

Ott tettem érettségi vizsgálatot is, mely után mindjárt bevonultam katonának s az első világháborút végig szolgáltam. Minden akkori fronton kinn voltam s a tüzvonalban teljesítettem szolgálatot 3 és fél évig, két megszakítással, amikor is sebesüléseimmel korházba kerültem. 3 vitézségi érmem van. Katonai szolgálatomat, mint huszár kezdtem meg, de később baka lettem s még később géppuskás osztagnál teljesítettem szolgálatot s annál is fejeztem be katonai pályámat, mint főhadnagy-osztag parancsnok.

Vége lévén a háborúnak - bár időközben mint szabadságolt katona a jogra iratkoztam be - a Theológiára iratkoztam be. Annak egyfolytában való hallgatását lehetetlenné tette számomra a székely hadosztályba való belépésem. Itt belátva a románok számbeli nagy fölényéből és a mi gyér felszerelésünkről folyó eredménytelen és hiába való küszködésünket, haza akartam menni tanulmányom folytatása végett. Ez nem sikerült, mert a románok elfogtak és másfél évig hurcoltak börtönről-börtönre. Annyit értem el vele, hogy a románok mindvégig mint notóriust, megbízhatatlan kezeltek s fekete listán tartottak nyilván. E másfél évi kálvária járás után vissza kerültem Debrecenbe, hol befejezvén tanulmányaimat, 1922-ben Érmihályfalván lettem s.lelkész, mindaddig míg a románok nem köröztek. Én ezt megtudván, át lejtettem Érmihályfalvánál a határon s Magyarországon káplánkodtam — Békésen, Hódmezővásárhelyen, Makón - 1923 nyarától 1925 őszig, amikor is azt gondoltam, hogy már bele unva a körözésbe elfeledtek a románok, Édesanyámhoz — kit kegyelet és egyetlen testvére román megszállott területhez kötött - vágytam s a román megszállott területen kínálkozó elhelyezkedési lehetőség arra vitt, hogy haza szöktem. El is helyezkedtem azonnal Borosjenőn, honnan azonban, mint egészen fel Nagybányáig minden más helyemről az állampolgársági hiányom miatt rövid időn belül távoznom kellett, mindaddig, míg meg nem untam és ki nem merültem ebbe a hazátlanságba és bolyongásba s vissza szöktem Magyarországra. Itt káplánkodtam azután Nagyrábén és Nyírgebén mindaddig, míg meg nem tudtam, hogy a román fogságomból még megmaradt örökségem teljes feláldozásával ugyan, de megszereztettem a román állampolgárságot. Mikor már - úgy hittem mindennel rendben vagyok - nem ismerték el a románok a debreceni végzettségemet s ezért kántorkodtam Királydarócon, majd Vetésen, hol azután lelkészi oklevelet tudtam szerezni Kolozsváron s attól kezdve Vetésen s.lelkész, majd 1935. december 1-én a hegyközszáldobágyi gyülekezet egyhangú meghívása folytán rendes lelkész lettem. Ebben az időben 34-szer állítottak a románok hadbíróság elé teljesen ok nélkül irredentizmussal vádolva. Hogy ok nélkül, bizonyítja az, hogy csak 7-szer

439