Szabadi István (szerk.): „Szorultságomban - tág tért adtál" Balla Árpád református lelkipásztor hagyatéka -Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani 16. (Debrecen, 2012)
„Péntekhegyi levelek”
És ha nagy jó uraink megnézik a dolgozók grafikonját, meg a vasárnapot ünneplő magyar falut, akkor maguk is elmondhatják: Kár volt! Nem érdemes ezen a földön kísérletezgetni a vasárnap megrontásával. Nem megy az még városon sem. Hát még a falun! Kiderült megint, hogy a falu ennek a népnek a legerősebb védőbástyája. Úgy amint van, bűneivel és nyomorúságaival együtt! Pedig nem sietett a falu segítségére ebben a kérdésben az egyház sem. Már t.i. a hivatalos egyház! Püspökeink nyilván beleegyeztek a vasárnap megrontásának kísérletébe. Valószínűleg teológiailag is igazolták azt önmaguk és az illetékesek előtt. És annak ellenére, hogy Állam és Egyház közös erővel igyekezett megrontani a vasárnapot. Mégsem sikerült ez a kísérlet! Pedig a mi magyar népünkről nem lehet elmondani, hogy vasárnapos nép volna. - Egyáltalán nem az! Még az a réteg is, amelyiket mélyebben érintett az Ige, különösebb lelkiismeret furdalás nélkül szánt, vet, arat, hord, csépel, szüretel vasárnap. Esetleg, ha kérdi ezektől valaki: miért, csöndes belső elpirulással próbálják megmagyarázni vasárnaptalan életüket. Olyanokat mondanak, hogy „Isten megáldotta a munkát, hát azt el kell végezni, még ha vasárnap van is”. így „a nagy természet templomában is lehet dicsérni az Urat”. A nagy többség előtt az utóbbi évekig nem jelentett problémát a vasárnapi munka, a vasárnapi mulatozás, vagy a vasárnapi káromkodás. A két háború vérszüretjén részt vett magyar leikéből kiveszett a vasárnap szentsége, csöndje, imádsága és erőgyűjtő békessége. Ahogy a Tízparancsolat egyes rendelései elhalványodtak a szívében, úgy vagy tán legjobban a IV. parancsolat iránti fogékonyság és érzékenység veszett ki az életéből. És milyen csodálatosak az Úrnak útjai! Ez a vasárnaptalan magyar ma már kezdi félteni a vasárnapot! Isten megengedte, hogy megkíséreljék elvenni tőle a vasárnapot. Először érthetetlenül állt ezzel a kísértéssel szemben, mint annyi mással is. De aztán, amikor többszörös kísérlet történt, egyszeriben felderengett a magyarban valami arról, hogy itt egyik legszentebb jussáról van szó. Ez a szent örökség veszélyben forog! És ezzel a leikéből törnek le egy darabot. A veszélyérzés megfényesítette a hétköznappá szürkített vasárnapot. Kezdte újra érezni, hogy ez nem olyan nap, mint a többi: ez más. Ez több. Mégsem szenteli meg igazán. De már kezdi újra élni és gyakorolni a vasárnapot. Még nem mondja, hogy az Úré a vasárnap, de már nagyokat kortyol a vasárnap csöndjéből és jól esik neki. Még egy-két ilyen vasárnap-rontási kísérlet és a magyar ráébred majd, hogy ez a nap az Úré! És nemcsak a magyar falu zsúfolásig megtelt templo15
