Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1960. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 6)

II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Lökös István: Vitkovics Mihály szerb—magyar kapcsolatairól

LÖKÖS ISTVÁN főiskolai lektor: VITKOVICS MIHÁLY SZERB—MAGYAR KAPCSOLATAIRÓL Több ízben hangoztatott fontos irodalomtörténeti kérdés a szlávmagyar kapcsolatok története. Az 1955. novemberében megtartott II. Magyar Irodalomtörténeti Kongresszuson pl. maga Július Dolansky, a Csehszlovák Tudományos Akadémia Szláv Intézetének igazgatója hangsúlyozta az ezirányú kutatások fontosságát: „Kétségtelen, — mondja Dolansky, — hogy az irodalmi kapcsolataink igen régi keletűek. Szlávista tudományunk eddig inkább csak a szláv népek közötti úgynevezett irodalmi kölcsönösség vizsgálatára szorítkozott. Eléggé figyelemmel kísérték a szláv irodalmak kapcsolatait a német, esetleg egyéb nyugat-európai olasz és skandináv irodalommal is. De mindmáig kevés tudományos munka vizsgálta rendszeresn a magyar-szláv irodalmi kapcsolatokat. Pedig mi sem természetesebb, mint, hogy ilyen kapcsolatok léteztek, s ezért tanulmányoznunk is kell azokat. ,,[1] 1958-ban Vujicsics D. Sztoján írja a kérdés egy szűkebb területéről, mégpedig a szerbhorvát-magyar irodalmi érintkezések történetéről szólva, hogy ,,A szerbhorvát-magyar irodalmi és kulturális kapcsolatok tanulmányozása: kölcsönhatások vizsgálata, olykor azok finom, szinte lélektani boncolgatása. Feltáratlan terület még. Mondhatnók azt is, hogy a külszíni fejtésen talán sosem jutottunk még túl. Szinte dicsekvés lenne mindkét részről, ha csak részeredményekkel is kérkednénk"[2]. A szerb-magyar irodalmi és kulturális kapcsolatokra vonatkoztatva nagyon helytálló a fenti megállapítás annál is inkább, mert történetileg már bebizonyított tény az említett kapcsolatok megléte. A két nép történelmét tanulmányozva csakhamar arra a megállapításra juthatunk, hogy hosszú időn át megvolt a kölcsönhatás egymás életére irodalmára egyaránt. Ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az évszázadokon át tartó együttélés. Hivatkozhatnánk itt Árpád-kori emlékekre éppúgy, mint XV. vagy XVII. századiakra, amikor a legnagyobb méreteket öltött a szerbek bevándorlása Magyarország területére. 1690 után a török elleni felszabadító háborúk sikertelensége miatt Csernovics Arzén szerb pátriárka vezetésével mintegy 5—6000 szerb telepes jött be az országba, [3] hogy aztán kisebb-nagyobb településeket alkotva illeszkedjenek be az ország gazdasági életébe. Természetes, hogy elsősorban a délvidéken, régi hazájuk közelében telepedtek le, de sokan közülük eljutottak a Dunántúlra, Szentendrére, Csepel-szigetre, 287