Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1958. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 4)

II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Szántó Imre: A fehér terror rémuralma Heves megyében 1919—1921

árkában temették el Egerben. Sokáig nap mint nap piros szekfű virított mind a két síron. A piros szekfüket maga a temetőőr csempészte a sírokra temetőzárás után. Mindkét mártír díszsírhelyet kapott 1948. dec. 1-én a megyei pártház előtt, a szocialista vértanúk emlékműve két oldalán. Az egri Várba internáltakat időnként kisebb-nagyobb csoportokban dunántúli gyűjtőtáborba szállították. Az első csoportot, mintegy 160 személyt, 1920. január elején indították útnak Hajmáskérre. Még ugyanazon év tavaszán azonban Hajmáskérről Zalaegerszeg mellé helyezték át a tábort. Itt a politikai foglyok zöme budapesti volt, de létszám tekintetében rögtön Heves megye következett a főváros után. A szerencsétlen internáltak sorsát az alábbiakban rajzolta meg a Szakszervezetek Nemzetközi Szövetségének felhívása a nemzetközi proletariátushoz: » . . . Már ez év (1920.) elején 9000 férfi és nő volt a hajmáskéri, 4000 a csepeli, 2400 a zalaegerszegi, 2000 az egri, 3000 a ceglédi és 2000 a komáromhomokhegyi fogolytáborban, összesen 50 000 férfit és nőt fogtak el. A fogházak a városokban túlzsúfoltak. A foglyokat a legkegyetlenebb és legraffináltabb módon kínozzák. 5000 munkást már ez év elején halálra »ítéltek«. A tiszti bandák sokezer embert előzetes bírói eljárás nélkül lemészároltak. Ezrek pusztulnak el lassú éhhalállal, a silány táplálkozás és betegség miatt. A reakciós tiszti különítmények mindenhatók. Aki a kezükbe kerül, elveszett; áldozataikat megkínozzák, azután agyonverik. Megtörtént, hogy a szerencsétleneket megskalpolták, karjukat, lábukat eltörték, kényszerítették őket, hogy saját ürüléküket megegyék, vagy emberhúst egyenek. Férfiakat kiheréltek, másoknak nemzőszerveit kövekkel zúzták össze . . . Férjeket és apákat feleségük és gyermekeik szemeláttára kínozták és gyilkolták le, asszonyokat és leányokat férjük és apjuk szemeláttára becstelenítették meg . . [104]. De azért a szerencsétlen áldozatok nem vesztették el reményüket. A börtön népe Kelet felől várta a szabadítót. »Nézd csak, nézd csak, Kelet felől fúj, süvölt a fergeteg A várakozás, a reménykedés talán soha sem volt nagyobb, mint 1920 nyarán, a lengyel intervenció idején. Az egri megyeháza börtönének ismeretlen poétája az alábbi versben fejezi ki a szerencsétlen rabok reménykedését: [104a] '>Rab vagyok, rab vagyok, Ha lesz majd a rabnak Acélból a karja, Szétzúzza a börtönt, Bár száz lakat tartja. Szétzúzza a börtönt, Úri huncutságot, Igazság legyőzi A rabszolgaságot. A vármegye rabja, Rámnehezedik Hatalom vaskarja; Kínok között fekszem, Bánat között élek, Hiába is kérdem, Hogy még meddig élek! Sötét börtönömet A szél általjárja, Istenem, istenem! Bosszúálló isten! Hamisak törvénye Téged mért nem ismer! Mért nem sújt le rájuk Bosszúló villámod, A sok gazember közt Tennél igazságot. Megrázza az ajtót, Csikorog a zárja; De nem nyílik az ki, Mert száz lakat tartja, Mért nincs hát a rabnak Acélból a karja! 346-